HTML

AkaratBlog

Elkezdtem játszani. Magam ellen, magamért. Meglátjuk ki győz.

Friss topikok

  • anasteel (törölt): hah, jól le vagyok maradva! ha lesz/van új, remélem megosztod "ott"! (2012.11.28. 13:36) Búcsúnak se jó.
  • Azanna: @PrettyWitch: jajjajj, köszi Boszi:) nagyonremélem. (2012.10.25. 11:12) azért kell hogy sikerüljön
  • PrettyWitch: Kitartás, minden vizsgán túl leszel egyszer! Azért azt a párnahuzatos sztorit leírhatnád :) (2012.09.23. 22:55) mindenmindennelösszefügg. csak nem lehet kihámozni hol kezdődik.
  • MozogjNoémivel: Oké, nem túl jó az időzítés, de akkor is megkérdezem :) Lenne kedved csatlakozni a mozgalmunkhoz,... (2012.09.14. 11:30) életjel
  • PrettyWitch: Teljesen igazad van. És jobbulást :( (2012.08.11. 15:28) beteg.

2017.11.11. 11:58 Azanna

Nem tudom ez honnan van. De szinte már káros az egészségemre. Az hogy nem vagyok képes feladni. Egyszerűen nem engedem magamnak. Valami felsőbb erő dolgozik bennem.

Egyre rosszabb. Nincs kontaktom senkivel, tök sokat bőgök, állandóan bezárva érzem magam a geci nyelv miatt, én ebbe belehalok, már fogalmam sincs ki vagyok és milyen, olyan kicsire összezsugorodtam. Még az árnyéka se önmagamnak. Nem jön a beszéd, nem tud jönni, csak érteni tudok, de reagálni nem. Nem tudom hogy mit kell tennem, hogy ez javuljon, de feltehetőleg nem tesz jót hogy napi 16 órában szellemi fogyatékosnak érzem magam.

Sorvadok el, legszívesebben hazagyalogolnék bazmeg, de kurvagyorsan, villámsebesen, hátra se néznék. 

És nem tudom megtenni. Nem. Hiába látom, hogy hót depressziós vagyok, sírok nyakra-főre, hiába látom hogy utálom ezt a munkát mert túl kevés nekem, annyira keveset kell dolgozni hogy megnyomorodok a semmittevéstől, hiába látom hogy nem fejlődök a kurva nyelvvel, nem tudom feladni.

De nem azt mondom hogy ááá majd úgyis jobb lesz, pár hónap és könnyebb lesz. Nem, nem tudom biztatni magam. Egyszerűen csak annyira makacs vagyok, hogy nem tudom belátni hogy nem megy. Látom hogy rombolódok, egyre gyávább  vagyok és bátortalanabb, ennél láthatatlanabb már nem is lehetnék.

De van egy ilyen dac bennem, kibaszott erős, ami miatt nem adom fel. Pedig már azt gondolom jobb lenne. És nem tudom megtenni. Én úgy érzem, ha kell beledöglök itt ebbe, ha kell életem végéig boldogtalan leszek itt, de én ezt most nem adhatom fel, ebben biztos vagyok. Ezt most végigcsináljuk. Életem végéig. Egyszer csak jobb lesz bazmeg, olyan nincs hogy valami konstans szar.

Szólj hozzá!


2017.10.30. 12:09 Azanna

Pénteken két lehetőség állt előttem: Vagy jön a nagyi, és vigyáz L-re, én meg megyek Günterrel és a kollegáimmal paintballozni, vagy maradok otthon én a gyerekkel. Elég gyors döntés volt, tekintetbe véve hogy akar a faszom paintballozni, illetve a gyerek utálja a nagymamamáját, ami szomorú meg minden, viszont igaz. Szóval rajtam múlt, és gondoltam jobb mindkettőnknek ha túlesünk az első kettesben töltött estén. Günter fél 6kor távozott, kb. 3 órát kellett együtt lennünk (ébren). Az első pár percben egy enyhe pánik lett rajtam úrrá, amikor realizáltam, hogy nekem kell megmondani valakinek, hogy menjen fogat mosni, egyen, mosson kezet, és mikor menjen lefeküdni. Nem tűnt lehetetlennek, viszont mégis jobbára elképzelhetetlennek hatott hogy rám valaki hallgasson, még ha szófogadó típus is. Ezalatt a 3 óra alatt sikerült az összes gombát leszednünk a pizzáról, mert utálja, kikentük az étkezőgarnitúrát gránátalmával, olvastunk, írtunk, játszottunk 4 társasjátékkal (gyorsított verzió), vízicsatáztunk a fürdőben, hétfőre verset tanultunk, feltettük az asztalra a lábunkat (mert azt nem szabad) szóval végülis csupa halálos bűnt követtünk el, aztán szépen együtt sikáltuk a gránátalmalevet mindenhonnan. Egyedül az édességtémával voltak problémáim, mert nemes egyszerűséggel leszarta mikor azt mondtam hogy nem ehet többet, mondjuk ezen a legkevésbé sem voltam meglepődve, de aztán végülis csak háromszor annyit evett mint terveztem, ez elég jó arány így elsőre. Aztán igyekeztem nem nagyon félni, amikor az alvástéma került szóba, és próbáltam alkuképes pozícióból indulni, végül sikerült is, bekuckóztunk az ágyába, mesét olvastunk és 9kor már aludt.

Mikor Günter hazaért, részletes beszámolót kellett tartanom, és az első kérdése az volt hogy: és nem kérte hogy tévézhessen? És nem bazmeg, nem kérte, eszünkbe se jutott. És ezt egészen egyszerűen nem akarta nekem elhinni. Mármint én nem vagyok tévéellenes, sőt leszarom ha mások nézik, csak nekem ne kelljen, de azért ezt kicsit túlzásnak érzem, hogy mi ezen a hihetetlen hogy egy gyerek 3 órán át épp nem akar tévézni?! 

 

Közben én itt maradok már, amit egyébként nem érzek, mármint november végén is megyek haza egy hétre, meg karácsonykor is asszem, most okt.elejétől nov. végéig kinn. És átálltam normál munkaidőre, mert ez a két hét minden nap nem az én világom, én megőrülök ha nincs napi fél órám sem magamra. Úgyhogy most van egy szabad hetem, aztán meg elkezdődik a hivatalos életem itt. Persze most is kicsit sűrűbben fogok dolgozni, mert ugye megyek haza 1 hétre, de még mindig jobb 3-4 napot dolgozni egyhuzamban mint 14-et. Ugye?

A németem látványosan fejlődésnek indult, így hogy több időm van beszélni Günterrel is, mert a munkában a kómások ritkán szólalnak meg ugye, és ezért eddig nem volt terem fejlődni. Egyébként már merek előtte beszélni, és nem halok bele ha hibázok, le se szarom már az egészet, csak mondok mindent. Kicsit hálás vagyok ezért az élményért. Ez olyan mintha most tanulnék beszélni. Ugye az angol az más, hagyjuk is, de ez hogy anyanyelvi környezetben vagyok nagyon durva, kb. milliószor fordul elő velem, hogy mondok valamit, és nem tudom hogy mit jelent, csak tudom hogy azt kell mondani, és helyesen is mondom. Vagy egyszer csak mondok egy összetett mondatot, és halvány fingom nincs hogy ezt meg honnan tudom, nem is tudtam hogy ismerem ezeket a szavakat és így sokkot kapok kb. hogy miezmár. Szóval elég durván skizoid érzés. De persze a legtöbbször az van, hogy azt hiszem nem jó, és nem merem mondani, aztán kiderül hogy dehogynem jó. Úgyhogy örülök, jó érzés hogy ezt átélhetem.

Szólj hozzá!


2017.10.05. 13:48 Azanna

Ott álltunk, és nem is akartam én semmit mondani, üres volt a fejem, aztán hirtelen elfelejtettem hogy hol vagyok, és mi történik, és valami belső erő kimondatott velem egy mondatot, ami bennem van de én magam sem tudtam. Ez a mondat egész eddigi életem zárójelenetévé avanzsálódott. Nincs már se előtte, se utána semmi, tökéletesen tökmindegy minden más. Nem számít hogy őrült vagyok-e teljesen, vagy csak félig. Aztán elfordultam és méltóságteljesen beálltam a sorba a biztonsági ellenőrzéshez, olyan érzés volt mintha a Holdon lennék egyedül, de legalábbis valami baszott fényes helyen, szerintem a boldogságtól még nőttem is két centit nagy hirtelen, és az idióta vigyort nem lehetett két órán keresztül letörölni a képemről, olyannyira hogy a mellettem ülő japán csávó megkérdezte hogy minden rendben van-e. Erre nem tudtam egyértelműen válaszolni.

És akkor itt van ez a valami, amit senkinek nem mondok el. Magam sem gondolkodom rajta, nem gyártok terveket, nem kérdőjelezem meg, nem félek, nem változtatom meg. Döntöttem, érzem. Érzem hogy mi kell.

Két nap múlva élőben is beszélünk a döntésről. De fura ez. Úgy minden.

Szólj hozzá!


2017.09.29. 11:58 Azanna

Mostanában megtapasztalom az emberek roppant jóindulatát. És nem akarom tudni. Nem akarok tudni erről az egészről. Régen azt hittem, hogy én halál buta vagyok, és ügyetlen, és egészen egyszerű dolgokat sem vagyok képes felfogni. Amióta kijöttem, rájöttem, hogy vagy én vagyok kiemelkedően értelmes (ezt ki is zárhatjuk) vagy ezek az emberek akik utánam jönnek hazánkból, válogatott idióták. És sajnos azt hiszem, inkább az utóbbi. Ezek az emberek 40+osak, és nem képesek: tiszteletet megadni másoknak, megoldani a saját életüket (vagy legalábbis kísérletet tenni rá) vagy bármilyen problémát amivel szembetalálkoznak, egyszerűen olyanok mint a kisgyerekek. Megadnak nekik minden segítséget, de még ezzel sem képesek élni, állandóan nyavajognak és panaszkodnak, minden kevés, és semmi nem jó nekik. Minden jár nekik, és egyértelmű hogy jár, viszont cserébe a munkájuk szar, és nem képesek azért felelősséget vállalni amit ők maguk követtek el. Én nem értem. Akárhogy forgatom, nem értem. A hála ismeretlen fogalom, viszont automatikusan benne hagyják a céget a szarban, mert csak a saját érdeküket tudják nézni. Úgy alakult hogy ügyintéző és tolmács lettem, mindezt jószándékból a nem létező szabadidőmben, azért hogy a honfitársaimnak segíthessek. Minden percben. Minden idióta pitiáner ügyben segítek nekik, ötezerszer válaszolok vagy utánakérdezek a csip-csup ügyeiknek amivel nem is kéne foglalkoznunk, mert nem a cég dolga, hanem az egyéné, de oké, nekem az a cél hogy ők is a lehető legjobban érezzék magukat. Mert tudom milyen, amikor kijössz, és egyedül vagy, mint én voltam. Na és ők már nincsenek egyedül, és az sem gond hogy nem tudnak németül, mert itt vagyok én, a pszichológus lelkisegély, és rám támaszkodnak, nekem panaszkodnak és általam gyakorlatilag mindent elérhetnek és mindenre választ kaphatnak amit akarnak. Én tényleg azt hittem, hogy ezzel én jót teszek, hát segítsünk egymásnak, ott vagyok, éjjel-nappal, a legkisebb rosszindulat nélkül.

De nem. Nem teszek jót. Csak azt lesik hogy mi jár, és hogy lehet még többet kicsikarni, és ha egyetlen egy dologban nem tudok véletlenül segíteni, akkor minden, de minden el van felejtve amit addig tettem értük, és gyűlölnek engem, és soha többé nem szólnak hozzám, és kést döfnek a hátamba, jól megforgatják. És elméleteket gyártanak rólam, hogy én főnököt játszom, pedig csak egy szar kis nővér vagyok. És igen, valóban, egy szar kis nővér vagyok, mindig is az voltam, és még csak nem is szeretnék több lenni... de bezzeg amikor elintézek neked 20 dolgot, mert te életképtelen vagy és nem tudod, és te magad kérsz meg rá, akkor nem zavar hogy szar kis nővér vagyok, hanem boldog vagy és hálás, és azt mondod nem is tudod mi lenne veled nélkülem, és ez egészen addig tart, amíg csinálsz valami faszságot, aztán én meg megmondom a véleményemet... És akkor már utáltok. Örökre. 

Esküszöm bazmeg, megfogadtam hogy nem beszélek velük, de aztán jön az új, meg a következő új és mégis beleesek ebbe a hibába hogy megfogom a kezüket. Hogy utána tudjanak bántani később. Persze ezt se kell sokáig elviselni, mert ezek az emberek megfutamodnak. Úgy hogy kijönnek, kapnak egy kurva jó lakást meg kocsit a seggük alá, és egészen csodálatos fizetést, itt vagyok nekik én, tehát semmin nem kell gondolkozzanak, magyarul felteszik a kérdéseiket és meghozom a választ cukin kb.azonnal, nem kell egyedül érezzék magukat, a munka baszott könnyű ahhoz képest hogy otthon mi van... és lelépnek. Lelépnek bazmeg, de olyan aljas, undorító módon, hogy felülök a repülőre, minden oké, és mikor leszállok kapom a hidegzuhanyt, hogy este 10kor ír  az egyik nő egy smst hogy másnap reggel 8-ra ő már nem megy dolgozni, hazamegy Magyarországra. És akkor legyen megoldva este 10kor hogy ki dolgozik másnap, meg még azon a 3 db napján, amit nem képes kibírni... és akkor megírom neki még mindig kedvesen, hogy mekkora egy retek szutyok vagy te (mert legszívesebben ezt írnám) hogy mindent megkapsz, és még annyit se vagy képes visszaadni, hogy kibírod még ezt a 3 napot, hogy ne tegyél azok alá az emberek alá, akik a lelküket kitették érted... és nem érti!!!! Nem érti. Mert csak az számít, amit ő akar, semmi más, csak ami neki jó. És aszondja, őt itt lenézik. Ki a faszom néz le?!? Hol? Nekem néha elég erőteljesen szokott kisebbségi komplexusom lenni, és sokszor éreztem hogy mindenki jobb nálam, de itt, soha, egy percre nem éreztem hogy engem bárki lenézne, pedig nem egy családnál voltam már, és nem két hete vagyok itt... Hihetetlen. 

Akar a halál főnök lenni, hát ez olyan szomorú, rendesen meg vagyok nyomorodva, már ettől is hogy segítek. Nem az hogy hálát várnék, de azért legalább ne azt érezzem mintha az oviban lennénk, hiszti hiszti hiszti, meg sarokban duzzogás. És nekem kell kitalálni még azt is, hogy mi a problémájuk, mert nem mondják, pedig ha kinyitnák (magyarul!) a szájukat akkor egyből találnánk megoldást. De kommunikálni se tudnak.

Az a helyzet, hogy totálisan meg vagyok döbbenve. És Günter aszondja, -és ez még szomorúbb-, hogy az elmúlt 4 évben, míg csak magyarokkal dolgozott, 2 db olyannal találkozott, aki nem életképtelen csecsemő, és nem mindent mástól vár, és a kettőből az egyik én vagyok. És még mindig nem azt látom ebben, hogy én jó vagyok, hanem azt hogy ezek az emberek bazmeg valahol nagyon eltévedtek... na de... ennyien?!?

Szólj hozzá!


2017.09.06. 17:58 Azanna

Azt hiszem ez az amit egész életemben kerestem. Nem, nem csak hiszem. Érzem minden pillanatban, hogy most vagyok végre a helyemen. Amikor vajat kenünk egymás orrára, belémkapaszkodik a kalandparkban mikor fél, elmondja ötezerszer egy nap hogy mennyire szeret, és azt mondja én vagyok a legcoolabb és legviccesebb a világon, talán még papánál is jobb vagyok. Persze ez nem igaz, mert valójában papa mindenkinél jobb, ez nem kérdés. Ezt én mondom. Én ilyen csodálatos papát még életemben nem láttam. És amikor épp egy pillanatra hátradőlnék, akkor máris érkezik csípőre tett kézzel a kiscsaj, és kérdőre von hogy ugye nem akarok lemaradni az esti meséről. Nem, nem akarok lemaradni az esti meséről, nem akarok egyetlen pillanatról sem lemaradni többé. Remélem hogy sok pillanatban ott lehetek, és biztathatom hogy menjen és kérjen a pincértől Kinder pálinkát. Szegény nem akarta elhinni hogy a pálinka nem gyerekeknek való ital, ezért a kedves papa mondta neki hogy menj, kérj a bácsitól gyerek pálinkát, tud németül. L. oda is szaladt kérni, majd zokogva jött vissza hozzám és a nyakamba borult, hogy a papa átverte mert a pincér nevetett amikor ezt kérte. Persze nem kellett sokáig sírnia, mert rögtön jött a srác és hozott neki gyerekpálinkát. Ugyanitt megjegyezném, hogy ennyire jó arc pincérrel én még sosem találkoztam. 

Sokszor sírtam az elmúlt napokban, vagy inkább csak könnyeztem. Amikor reggel felkelek, és első dolgom megölelni őt, aztán befekszem az ágyába, amíg papa elmegy zsömlét venni a reggelihez, addig mi játszunk valami majomságot, általában azt kell játszani hogy én vagyok a kislánya és papírdolgokat kell ennem. Én szívesen eszem életem végéig papírt. És ahogy ül a széken, lóbálja a lábát, közben dudorászik, és rajzolja nekem a papírreggelit, én meg nyafogok hogy éhes vagyok, miközben fetrengek az ágyban, és közben egy kicsit sírok a boldogságtól, mert ez az izé, ami körülvesz állandóan, ilyen puha, meleg, és könnyű, az érzés hogy tartozom valahová, betakar teljesen, talán ez a szeretet, de nem, ez sokkal több és sokkal jobb annál, mint hogy szimplán szeretetnek nevezzük.

És Günter néha szintén sír este, hogy hogy tudom ennyire szeretni L-t, és hogy mennyire látszik ez, és mennyire érzi hogy szeretek velük lenni, és a gyerek imád engem, pedig ez nem jellemző rá. És hogy nem vagyok féltékeny (?!) meg nem jelenetezek hogy nem akarok a gyerekkel lenni, és nem utálom őt mint ez eddig oly sokszor előfordult az exeivel. (!?)  Én nem tudom, lehet hogy egy fasz vagyok, de én csak boldog vagyok ettől, hogy már két embert szerethetek. 

Kibaszott boldog. Szóval ilyen, ha az embernek családja van. Rohadt fárasztó, sokszor nehéz, de valahogy mégis tökéletes.

Szólj hozzá!


2017.09.05. 12:31 Azanna

Lemerült az akku. Ténylegbazmeg. Nyomom becsülettel, de szerintem ez túl sok. És ez még csak a 4. nap. Negyedik. Soha életemben nem voltam még ilyen fáradt, pedig nem csinálunk semmit, csak itt ez a kislány. És már nagy, 6 éves. Ráadásul nem kell minden pillanatban szórakoztatni, tök jól elvan egyedül is néha, szépen játszik magában, hihetetlenül rendes gyerek, és jólnevelt, mindennek örül, minden fiszem-faszomtól boldog, és hálás. Nem hisztizik, nem nyafog. Akkor mi lenne ha rossz lenne, kezelhetetlen? Elképzelni sem bírom. Mára olyan lettem, mint akit fejbebasztak egy gumibottal, állandóan aludnék, megmozdulni nincs erőm, migrénem van, és egy sötét szobában szeretnék tartózkodni hanghatások nélkül. Günter gyorsan elment a gyerekkel, hogy lehessek kicsit egyedül, aludj csak, mondta ő, de én nem akartam elkeseríteni, hogy ez a pár óra amennyire távoztok, halottnak a csók, 4 napig kéne aludnom most hogy visszanyerjem az energiámat. Itt ülök a verandán, és riadtan tekingetek minden autóra, hogy ugye nem ők azok, ugye még nem jönnek vissza, halál bazmeg.

Hogy lehet ezt csinálni 0-24-ben? Hogyan? Hogy lehet erre alkalmassá válni? Hát halvány lila fingom nincs baszki. Hihetetlen. Ez keményebb mindennél. Meg lehet ezt szokni egyáltalán? Reggel fél 7-től este 9-ig zajlik az élet, minden kibaszott pillanatban történik valami, ő sosem fáradt, és ha véletlenül nem figyelek arra amit mond, hát nehogy azt hidd hogy nem veszi észre. Na jó, asszem inkább megyek aludni, talán van még fél órám, hogy elmúljon a kurva fejfájás, utána nincs esély, hol van még a szombat, asszem ez így geci sok elsőre, vagy túl puhány vagyok ehhez. Hát nemtom. Amúgy imádom, és majdnem sírtam most, hogy nem lehetek ott amikor ugrál a trambulinon, akartam látni, de nincs erőm bazmeg, részt kell vennem valami gyorstalpaló kiképzésen hogy több energiám legyen, különben elvérzek. Nekem annyi egy életre.

Szólj hozzá!


2017.08.30. 14:14 Azanna

Türelem. Mondogatom magamnak, mikor heti egyszer kiborulok a német miatt. Például pénteken, amikor a kedvenc kollégánkat meghívtuk vacsira. Reggel 5-től talpon voltunk, és hajnal 1-ig ott ült nálunk, az istennek nem vette a lapot hogy haza kéne mennie. Én már olyan szinten hulla voltam, hogy semmilyen nyelven nem voltam képes beszélni. Ott ültem mint egy kuka, a srác túl fáradt volt ahhoz hogy angolul beszélgessünk, ezért hadarva dialektusban nyomták a szöveget órákon keresztül. Néha értettem, de reagálni nem tudok, mert mire elkezdeném, már a hetedik témánál járnak. Azt meg bunkóságnak éreztem volna, hogy ők németül beszélgetnek én meg belepofázzak angolul. Becsülettel kitartottam, hogy csak akkor kezdjek el sírni, amikor távozott. Aztán feltettem magamnak az "én hazamegyek, képtelen vagyok erre, soha nem fogom ezt megtanulni, kevés vagyok ehhez" lemezt. Nem gondolom komolyan, de azért lejátszom. Persze Günter egyből segített, hogy miért, volt bármi amit nem értettél? Nem volt. Láttam hogy nem. Na és, nem tudsz még beszélni, ez kit zavar? Senkit, csak téged, te csinálod ezt a problémát magadnak. Az elmúlt öt napban csak németül beszéltem hozzád, egyszer sem kérdeztél vissza, hogy nem értenéd, egyáltalán feltűnt, hogy németül beszéltem?

Amúgy nem. Nem tűnt fel. Megbeszéltük hogy csak németül beszél hozzám, aztán elfelejtettem az egészet, de ő nem. Megbeszéltük hogy amíg nem tudok rendesen, addig csak velem foglalkozunk, aztán x idő múlva meg majd én kezdek vele magyarul beszélni. Ez az ő stratégiája. Gondoltam oké, úgyse mondja komolyan. Mi a fasznak akarna ez megtanulni magyarul. De tényleg minek. Erre beiratkozott egy magyar kurzusra, szeptember végén kezdődik. És közölte, hogy ő nem mondta hogy addig nem tanul magyarul amíg én nem tudok jól németül, egy percig sem mondta, csak nem VELEM, hogy ne menjen a német rovására. Értem. Persze azért mondtam neki hogy ne élje bele magát, elég kevés esélyt látok rá hogy meglegyen annyi ember hogy elinduljon a tanfolyam. Mégis ki akarna ott magyart tanulni? 

Mond ez az ember így dolgokat, meg se jegyzem, annyi mindent mondtak már nekem életem során, pont elég faszságot ahhoz, hogy ne vegyek semmit komolyan. De amikor közli, hogy hogy gondolom én mégis, hogy ő ne akarna tanulni magyarul, hát kell beszélgetnie a családommal, meg egyébként is, ha a gyerekünk magyarul beszél és én épp nem vagyok ott, hát muszáj hogy értse majd... Meghalok. Oké. Nekem erre nincs tervem. Egyáltalán, hogy bírnék én el egy gyerekkel? Hogy tudnék én gyereket nevelni? Én aki egész életemben azt hallgattam anyámtól, hogy totálisan alkalmatlan lennék erre a feladatra, és ez bele van égve az agyamba? Hát én nem gondolkozom ezen. Hagyjuk.

Ja, egyébként mit is csinálok a jövő héten? Vele és a lányával nyaralok egy hetet. Miért is? Az erősebb mindig győz, ez van, és nem én vagyok az erősebb. Kurvára nem. Jó persze tudom, ha nem akarnám, nem csinálnám. Mindig azt kell csinálnom, amitől kicsit félek. Persze tudom hogy minden rendben lesz. Felkészülök a legrosszabbra, aztán nagy baj nem lehet. Istenem add hogy túléljem.

Szólj hozzá!


2017.08.22. 16:22 Azanna

Olyan gyomoridegem van bazmeg, füstölgök magamban, és nem, nem ért meg senki, a magyar kolléganőm NEM ÉRT MEG ENGEM, MAGYARUL NEM ÉRT MEG, megőrülök. Biztos hülye vagyok már megint, vagy mi a picsa történik itt emberek mááááár.

Dolgoztam, és nem értem volna el a buszt, mert 14:02-kor megy, én meg 14:00-ig dolgozom. VOLT ANNYI ESZEM HOGY ELKÉREDZKEDJEK ELŐBB 5 PERCCEL HOGY ELÉRJEM, igen én már ilyen nagylány vagyok, tudok beszélni, járni, lélegezni, meg még egy csomó izgalmas dologhoz értek, esküszöm. És utána BEMENTEM A VÁROSBA, MERT VOLT EGY KIS DOLGOM, ÉS MÉG ÉLEK!!!!

Günter meg odament értem a legújabb magyar kolléganőmmel, együtt dolgoztak ma, ő tanítja be... Ők is kettőig dolgoztak, ki a faszom gondolta volna hogy odajönnek értem? És nem tudtak szólni, mert abban a faluban nincs térerő, meg különben is, én már rég a buszon voltam mire ők odaértek értem. És így mire hazaértem, a csaj már itthon volt, és így nekem ugrik, hogy Günter milyen szomorú volt, és csalódott hogy nem vagyok ott, és nem várom őket, és miért vagyok ilyen. ?!?!? Milyen???? Miért megyek haza? 

Mégis mi a retkes faszomat kellene csinálni? Álljak az út szélén estig és tekintgessek az égre? Nekem miért kéne azt gondolni, hogy mivel ugyanaddig dolgoznak mint én, meg mire még átadják a műszakot, meg odaérnek értem, az fél óra, és akkor ők jönnek értem? Miközben van buszom!?! Ez hol logikus? Ennek hol van értelme, melyik dimenzióban keressem???? 

És azt mondja a csaj hogy hááát igen, te nem vagy szerelmes Anna, nem akarsz minden pillanatban vele lenni, te ezt az egészet nem érted. Aszittem hozzávágom a fregolit, mert épp az volt kéznél. Mi a szar??? Tényleg nem értem. Valóban, dögöljek meg ha értem... Ha valaki kapcsolatban van, akkor magatehetetlenné kell válnia?

Otthon ki fuvarozott engem? Ki hordozott bevásárolni? Ki intézte el a dolgaimat? Hát senki más helyettem. Én nem tudok megváltozni, nem is akarok, Ha szerelmes vagyok akkor életképtelennek kell lenni? Tényleg? Ezt még eddig senki nem említette. 

És akkor még én kezdek magyarázkodni a csajnak, hogy így esetleg kb. megértse hogy NEKEM EZ NEM JUT ESZEMBE. Nem azért mert geci vagyok, egyszerűen nem jut eszembe hogy valamiakármibármit nem nekem kell megoldani. Nekem ez nem jön automatikusan, és nem is szeretném hogy jöjjön. De nem érti. Hát ez a fiú nagyon odáig van érted, te meg leszarod. Aszondja. Hát jó. Kapjátok be. Ja, és nem, nem akarok minden pillanatban vele lenni. Soha nem is akartam senkivel. Elnézést, télleg. És akkor majd este kapom a kérdéseket, hogy hát de miért. Tökmindegy, ha ez nem ért meg magyarul, akkor amaz se fog németangolul. 

Szólj hozzá!


2017.08.20. 19:06 Azanna

Úgy alakult hogy Günter álma teljesült hogy nála legyek, mert annyira megbetegedtem, hogy nem bírtam lábra állni, nem is emlékszem mikor voltam utoljára lázas, talán 15 éve, meg most. És pont ott voltam amikor lerobbantam, innentől kezdve nem volt menekvés, na nem mintha meg tudtam volna mozdulni. Mondjuk ilyen jó dolgom még betegként sosem volt, még anyám mellett sem gyerekkoromban. Ez azért durva. Boldogan sürgölődött körülöttem, úgy kb. minden másodpercben. Hétfőtől csütörtökig agonizáltam, péntek reggel pedig elkezdtem sírni, mert besokalltam, és megmondtam neki hogy én ezt nem bírom, én nem tudom ezzel felvenni a versenyt, én nem tudok így és ennyit adni senkinek, neki sem, mint ő nekem. Ez felfoghatatlan, érthetetlen, rengeteg, én ilyet még nem kaptam, és ez nem normális dolog. És még jó hogy ez így kijött belőlem, mert megszabadultam egy hatalmas tehertől, azóta sokkal jobb. Mert bevezetett egy egyszerű titokba, nevezetesen hogy hülye vagyok, már megint, vagy még mindig, nemtom. Bár amikor a két tenyerébe veszi az arcomat-amiben elveszek- és elkezd a terápiás-hangján beszélni, akkor kb. bármit elhiszek neki, valahogy ilyenkor annyira egyértelmű hogy barom vagyok, nem is értem előtte miért nem tudom magamtól, ahelyett hogy kínzom magam inkább csak szimplán be kéne látni hogy idióta vagyok... Na nem baj, még mindig van mit tanulni.Szóval most már értem, hogy ő ilyen, ő ezt tudja, nem tud kevesebb lenni, ez neki nem fáradtság, magától jön, nem kényszer, és nem kell ezen stresszelnem magam. Azt mondta, ha azt érzem hogy sok amit ad, akkor gondoljak arra, hogy nála ez a normális, mert én vagyok az első ember akit igazán szeret, az álomnő (miafasz) és mindig ezt, és így akarja csinálni. (Most akkor amúgy minden második órában erre kéne gondolnom, amikor azt érzem hogy én ehhez kevés vagyok?) 

Én még sosem éreztem egy kapcsolatban azt hogy a másik többet ad magából, vagy többet tesz értem. De még azt se hogy kb. ugyanannyit mint én. És most így kibaszottul frusztrálva vagyok/voltam. Próbálok nem foglalkozni ezzel, nem magamra venni, végülis az ő dolga. És belátom, ha nem akarná, nem csinálná. Ő aztán nem az az ember aki bármi olyat tesz amit nem akar. Vagy bárki megmondhatná neki hogy mit csináljon. Nem, még én sem. Hál' istennek. Nehéz küzdelem ez önmagammal. 

Egyébként minden más tekintetben annyira jó hogy végre nem nekem kell főnöknek lenni. El tudnám viselni még egy darabig. 

Valamelyik este azért lettem mérges (igen, most ez megint egy ilyen mérges-sírós-nemtudokmegbocsátanimagamnak, nem tudom elengedni hét) mert nem értettem a Trónok harcát németül (igen, mégis miért kéne értsem) és nem volt hozzá angol felirat, de még német se hogy legalább két szót megértsek öt mondatból... Gyorsan kikapcsolta, mert ilyenkor nagyon meg tudok borulni, mert felbaszom magam hogy nem értem. És tudtam hogy mi következik, úgy is lett, hozott egy mesekönyvet a lánya szobájából, hogy akkor most olvasunk. Én olyan szinten befostam, hogy megállt az idő is ijedtében, és mondtam hogy oké, kérek öt percet, bemegyek a hálóba. Úgy is tettem, elkezdtem bőgni, mert én ezt nem, én nem tudok előtte felolvasni, én félek, én nem merek hibázni, nem tudom megengedni magamnak hogy hibázzak. Próbáltam beszélni magammal, hogy ezt most meg kell tenni, hiszen valójában akarom, hiszen ez a jó ha segít, és tudom hogy ez a lehető legjobb nekem, de mégis, olyan hatalmas gátak vannak bennem, és emiatt annyira gyűlölöm magam, ez a tetves hülyeség, hogy nem merek hibázni... istenem mikor fogom ezt már kinőni végre... Persze utánam jött (nem mintha direkt ne kértem volna hogy ne tegye... én igazából meg akartam küzdeni magammal, tényleg) és így mondta hogy jó, akkor most elmegyünk sétálni (mármint így közben kb. fogott, mert semmi erőm nem volt a betegségtől) adunk magamnak egy kis időt, és utána olvasunk. Így is tettünk, és asszem ez életem legjobb emlékei közt lesz, ahogy ott ülünk a kanapén, és egy sárkányos mesekönyvből felolvasok, közben fogja a kezem, és annyira koncentrál hogy ki tudjak olvasni mindent, hogy közben ő is formálja a szavakat a szájával, végeláthatatlan türelemmel kijavít (és nem, nem halok bele hogy kijavított) és ha nem értek néhány szót, akkor megpróbálja angolul körülírni hangeffektekkel kísérve, ami nagyon-nagyon vicces, de hogy alapvetően értem, tudom érteni! Azóta meg már kaptam tőle egy egyszerű krimit, ami ugyan nagyon szar, de olvasok, németül olvasok, igaz 10 oldalt 3 óra alatt bazmeg, minden második szót szótárazva, kemény munka, de nem adom fel. És a legjobb amikor mondok valamit, és csodálkozva felvonja a szemöldökét, hogy jééé, ezt a szót meg honnan tudod? Sehr gut. Nem tudom honnan tudom, csak úgy előjönnek, kopogtatnak. 

Szólj hozzá!


2017.08.17. 01:10 Azanna

Talán egy pillanatra elfelejtettem honnan jöttem. Nem is csak egy pillanatra. Egy kicsivel többre. Nem is az hogy elszálltam magamtól, még mindig egy kis csicska senki vagyok, és ez nekem így elegendő. De most így rádöbbentem éjszakához közeledvén, hogy némely dolgokban kissé elvetettem a sulykot. Hogy a pénznek már nálam semmi súlya nincs, így rámszakadt ez az egész, és nem tudok vele mit kezdeni, hogy ötször annyit keresek minimális munkával-mert ez vicc ahhoz képest amit otthon nyomtam- és annyi pénzt kapok, hogy szó szerint nem tudom elkölteni. Persze ez csak azért van, mert sosem voltam az a pénzköltős típus, és azt hiszem már nem is leszek. De ma kicsit pofán baszott az, hogy olyan összegeket szórok el némelykor, amiért otthon kőkeményen dolgoztam egy hónapig. Most meg ránézek a számlámra, és szinte fel se tűnik hogy nincs ott.

Úgyhogy most akkor emlékezzünk.

Igen én vagyok az, akinek soha életében nem volt ÚJ ruhája. Igen én vagyok az, aki életében még nem volt meg úgy egy percig sem, hogy ne más emberektől kelljen függnie. Igen én vagyok az, aki megkapja 10-én a fizetését, és 15-én már a következőt várja. Igen én vagyok az aki évekig hatvanezret keresett suli mellett. Még mindig én vagyok az, aki annyiszor volt éhes, hogy be se meri vallani másoknak, ez egy kellemes csevej lenne, mondd, te mit csináltál a húszas éveid elején? Mondd, ugye jó volt, bulik meg minden? Na előttem meg ott a kép hogy benézek a hűtőbe és egy kibaszott uborka van benne, ugyanúgy mint tegnap, vagy azelőtt, és számolgatom az aprót hogy megéri-e lemenni a boltba kenyérért vagy sem. És nincs pofám anyámhoz átmenni enni, mert a héten már négyszer voltam. Igen, ez vagy te Anna. A folyamatos létbizonytalanság, rettegés, kiszolgáltatottság érzés. Ez mind te vagy. Tudod azt hiszem, nem szabad erről elfeledkezned. Mindig legyen előtted ez a kép, a csotrogány hűtővel meg az aszott kígyóuborkával, mert ezt az érzést meg kell tartanod, különben ritka szar ember leszel, és azt nem akarod.

És tudod pár napja mikor bementél az egyik plázába ruhát venni, nem azért mentél mert új kedvenc hobbid a shoppingolás lesz, ezt tudjuk hogy gyűlölöd, hanem már megint nem volt semmid, mert minden elkopott... Szóval amikor bementél mert muszáj volt, és lazán beséltáltál minden olyan üzletbe amit eddig még csak kívülről sem néztél meg mert minek... És életedben először vásároltál magadnak valami újat, saját pénzből, akkor ugye jól emlékszem hogy nem érezted jobban magad? Bementél öt helyre, belebasztál mindent a kosárba gondolkodás nélkül amit megláttál, szinte meg se nézted mi az, és még azt sem tudtad mennyibe kerül. És kicsit vártad hogy örülni fogsz, hogy de jó, azt veszek amit akarok, vagy valami történjen már, jöjjön egy jóleső érzés... de kurvára nem történt semmi, csak fásultan elmenekültél, és megállapítottad hogy még mindig gyűlölsz vásárolni. Hiába mondta a húgod, hogy menj, megdolgoztál érte, vegyél már valamit amiben emberek közé mehetsz, örülj egy kicsit. Leszarod.

Tudod mikor örültél? Amikor Günterrel voltál, és végre azt mondhattad valamire, akármire, hogy MOST ÉN FIZETEK. ÉN. És kibaszott sokszor mondtad ezt, és ekkor érezted hogy emögött van tartalom, munka, ez te vagy, ezt te elérted, már szabad vagy és nem kell attól tartanod hogy éhen halsz másnap amiatt mert kifizetsz egy kibaszott vacsorát. Igen, lehettél büszke magadra pár pillanatig, mert még talán sosem élted ezt át nyugodt szívvel... hát most igen.

Igazából ezzel az egésszel csak azt akartam neked mondani, hogy egyedül vagy. Meg kell találnod az utadat, nem szabad feladni, mert most nyomás alatt vagy kurvára, de attól még ellent kell mondanod, hogy láthasd mi az amit TE akarsz valójában, mert nem mindegy. Hiába ugrál körülötted Günter, ez mind csak mese, ez olyan szinten kompenzál valamit hogy az már beteges, ha én ide leírnám miket csinál, élő ember nem hinné el, minden másodpercben azt teszi amire szükségem van, sőt, általában előbb tudja mit akarok mint jómagam, körülbelül olyan mintha egy gondolatolvasó rabszolgám lenne, de ezt senki ne mondja hogy normális. 

Most szépen menjél Günter konyhapultjára, onnan nyisd ki az ablakot, mássz ki a tetőre, szívj el egy cigit, közben sajnáld kicsit magad, aztán ébredj fel. Ébredj fel, mert egyedül vagy, és ne legyél hülye bazmeg. Ja és ha lehet, több repülőjegyet már ne vegyél a hónapban.

Szólj hozzá!


2017.08.14. 14:07 Azanna

Egyébként én ennyi kisgyereket egy rakáson nem láttam még mint a nyaralásunk alatt, és a terhes nők száma is gyanúsan megszaporodott, volt egy pont amikor azt hittem hogy ezek engem üldöznek. Természetesen ez magamtól nem tűnt volna fel, hanem Günter boldogított velük. Ugyanis három dolgot tud észrevenni az utcán: a legkövérebb embereket, (és előszeretettel hívja fel rájuk a figyelmemet, ezúton is köszönöm neki) az összes cuki kisgyereket (igen, úgy mosolyog mindegyikre és megy barátkozni, mintha még nem látott volna gyereket) és a TERHES NŐKET. De úgy, hogy így elkezd kurvára vigyorogni, és simogatja a hasamat, mondom mivanveled ember, á semmi, csak szembe jött egy terhes nő, és arra gondoltam hogy mennyire várom hogy végre terhes legyél (végre, ily sok várakozás után?!). Na most amikor ezt először eljátszotta, akkor így mondtam hogy OK, wait a minute, megyek megölöm magam, később talán visszatérek, és húsz percig sokkos állapotban voltam. De a negyedik ilyennél már egészen megszoktam, végülis mindent meg lehet szokni, arra azért megkértem, hogy nyugodtan simogathatja a hasam minden terhesnél, de megjegyzést nem kérek hozzá. Szóval fokozottan megkérek minden terhes nőt, hogy ne sétáljon szembe velünk, mert van baj elég enélkül is.

Tegnap reggel 8-kor felültem a tetves buszra ami kihozott, és hajnal fél 2-re már ide is értünk a jövendőbeli országomba, Ez alatt az idő alatt kb. 25x gondoltam arra hogy feladom az életet, ilyen nincs bazmeg. És így mondom Günternek hogy aludjál, ne várj meg, de nem, ez itt szobrozott oszt várt, mintha nem két napja látott volna utoljára... KÉT NAPJA, ÉRTED KÉT NAPJA. Kb. 2-re át is értünk hozzá, és boldogan mondta, hogy akkor én legyek nála egész nap, benn lesz az irodában, nekem ma még nem kell dolgozni, aztán majd jön. Én meg így mondtam hogy bocsika, reggel megyek veled kofferestől a lakásomba, mert ki akarok pakolni, akarok találkozni a kolleganőmmel, és kell mennem kaját venni magamnak a hétre. Erre nekiállt hajnalban vitázni velem, ezen, amit már ötezerszer megbeszéltünk, hogy miért nem lakom én ott máris vele. Pont erre vágytam egy ilyen út után, ráadásul meg is betegedtem a kurva légkonditól. Mondtam neki hogy azt felejtse el hogy engem ide bezár, azt se tudom mi ez a falu, nincs jogsim, itt nincs busz, nem tudom mi hol van, üljek egész nap a lakásodban, ahol nincs semmim, ez tetszene mi? Hát én kurvára nem fogok függeni senkitől barátom. Minden nap majd elviszel dolgozni? Aszondja igen. Hát bazmeg, jó hogy egy ketrecet nem veszel nekem.

Az a baj hogy ez engem kibaszottul fáraszt, elveszi az összes energiámat, az hogy tökéletesen mindegy mit mondok, mindig az kell legyen amit ő akar, olyan mint anyám, ja nem, ezerszer rosszabb. Bármit mondok, leszarja. Le-szar-ja. És amikor mondom hogy inkább nem is mondok már semmit, akkor meg nem érti hogy mi a bajom, hát ő tekintetbe veszi a vágyaimat. Hát látom. Reggel aztán a kocsiban mondtam neki, hogy én hol akarok lakni-a kedvenc falum ahol először dolgoztam-  biztosra veszem hogy ma délután mikor találkozunk, már 15 lakást/házat kinézett ott, és közölni fogja hogy részéről bármikor költözhetünk, csak válasszak. (Az a hely egyébként jó nekem, mert vannak boltok, van busz a városba, vannak ismerőseim, és gyönyörű, én első percben amikor itt voltam, eldöntöttem hogy ott fogok lakni és pont.) És nem, van amiből nem engedek, oké, lehet hogy előbb fogok vele lakni mint nekem optimális lenne, de hogy nem fogom elásni magam a világ végére ahol ő lakik az biztos. Mondom, kezdek megőrülni, ez egészen biztos. 

Ma este pedig meg fogom mondani neki hogy ha nem hagyja abba ezt a baszogatást, akkor én elhúzok Máltára oszt akkor legalább nem kell ezen stresszelnie magát hogy melyik azonnali pillanatban költözzünk össze. Jó, tudjuk, ebből az lesz hogy nem mondok semmit, mert estére már valami mással fog sokkolni. 

Értem hogy ő először szerelmes életében, és mondta hogy nem tud ezzel mit kezdeni, és ezért viselkedik ennyire abnormálisan, de azért ha lehet ne nekem kelljen ebbe megdögölnöm, köszi.

Szólj hozzá!


2017.08.11. 18:47 Azanna

Azt hiszem kicsit kicsúszott a talaj a lábam alól. Nem is kicsit. Persze, sejtettem hogy örülni fogok hogy jön Günter, de azt nem gondoltam hogy vasárnap este idegesen rohangálok majd a lakásban, néha elsírom magam, és egy percre sem fogok tudni nyugton maradni. Mi lesz ha nem jön? -kérdezgettem a húgomat folyamatosan, - semmi nem lesz-mondta ő- mert jönni fog. Aztán reggelig volt időm ezen gondolkodni, mert egy percet nem tudtam aludni, ébren voltam amíg ő vezetett hozzám, mert szarráaggódtam magam hogy nehogy valami természeti katasztrófa történjen vele amíg ideér (mi lett velem, faszom) és igazából bevallom, hogy annak ellenére hogy mindig írt hogy épp hol tart, én valószínűbbnek tartottam azt hogy otthon alszik, és igazából ez az egész nem valóságos. Aztán amikor fél ötkor meghallottam a kocsiját, -ami csak az ő kocsijának a hangja lehetett, ez kétség kívüli- és írt, hogy azt hiszi itt van, mezítláb és pólóban rohantam le a zuhogó esőben, sötétben, és direkt lassan mentem az utcán, hogy legyen időm felfogni 10 méter alatt hogy ez valóban megtörténik most, és ez az ember tényleg eljött ide a kedvemért, de ezt nem sikerült tudatosítani. Csak késő délutánra.

Milyen volt? Tökéletes. Nem mintha bármiben hibát próbálnék keresni, nem szoktam, de a legnagyobb igyekezettel sem találnék. De egyébként az a legjobb az egészben, hogy tudok aludni baszki, ez valami lenyűgöző, hogy már nem szorongok faszságok miatt.

Egyedül az utolsó délutánon volt egy igen nehézkes órám... Mondta hogy van egy nagy kérdése, hát nem mintha nem tudnám mi az, de azért megengedtem hogy megkérdezze, hogy most a következő alkalommal akarok-e találkozni a lányával, és mondtam hogy nem, még kérek egy kis időt. Persze akarok vele találkozni, nagyon várom, és a világon semmi nem változik hogy várok-e még kicsit a találkozásig vagy sem, de olyan nyúl vagyok, hogy nem vett rá a lélek hogy igent mondjak. Félek hogy nem fog szeretni engem, nagyon félek. Meg különben is, ha már megkérdezte, gondoltam őszinte leszek. Természetesen megértette, gondoltam én hogy minden oké. Erre egy idő után látom hogy szállásokat nézeget, mondom neki mivan, ma már nem velem alszol vagy miapicsa, aszondja, ja hát augusztus végén jönnek a lányával ide, és velem nyaralnak. Kitört volna belőlem a parasztvér, de kaptam egy kisebbfajta szélütést, és nem szóltam semmit, hanem elmentem és vettem két szar lángost kétezerér bazmeg, oszt ez legalább kijózanítólag hatott rám. Szerencsére Günter elaludt, és ennek kifejezetten örültem, mert mellkasi nyomásom volt, utána pedig fuldokoltam, és elmentem gyalogolni a Balatonba, és közben reménykedtem hogy megfulladok, életemben még ilyen nyomorult rabságban nem éreztem magam, hogy testi tüneteket produkálok és fuldoklom a szabadságomért. Mondanám hogy jobb lett, de nem tudtam annyit úszni hogy letegyem ezt a rettegést és tehetetlen nyomorúságot ami körbevett és a mellkasomon ült. Persze mikor visszamentem, nem mondtam én semmit, csak reménytelenül szomorú voltam belül. Aztán rendbe jöttem magamtól, csak annyira lehetetlennek éreztem ezt a szitut, hogy nem tértem vissza rá, mert ez már az a kategória, hogy kommentálni sem tudom. Végül este bocsánatot kért, előadott egy monológot, amire nem reagáltam, nem tudok, de tudomásul vettem amit mondott, ez is valami, engem kicsinál ez az ember, én ilyet még nem láttam, hát beszélni nincs erőm mellette, elveszi az életemet, uralkodik a gondolataimon, biztosra veszem hogy meghalok ebben.

Szólj hozzá!


2017.08.06. 19:03 Azanna

Olyan hetem volt, beszarás. Kb. minden nap megismertem egy új embert, és még mindig nem tudom feldolgozni, nem tudok ezzel mit kezdeni, ha engem kedvelnek az emberek. Mindig izgulok előtte, hogy utálni fognak, én asszem ezt már nem növöm ki, és aztán kellemesen meglepődök, és kurvára örülök hogy szeretnek. A legjobb dolog ami a héten történt velem, az a húgom új pasija. Igazából én elsőként tartom számon, mert az előző aki az első volt, ő olasz volt, és nem tudtunk beszélni, mert nem mert angolul megszólalni (pedig előttem aztán nagyon kell félni, télleg...) ezért vele nem tudtam jóban lenni, meg hát nem is találkoztunk, tán két estét. És most itt ez a magyar fiú, egész héten minden este velük voltam, és ez nálam nagyon nagy dolog, egyetlen egy ember van akit minden nap el tudok viselni, az a húgom, és itt befejeződik a történet. És most így bemutatta ezt a srácot, gyakorlatilag együtt laktunk az elmúlt napokban, és annyira imádom hogy ez nem normális. 6 napja ismerem, és már az első este gondolatban testvérré fogadtam. Tud olyanokat mondani, hogy csak lesek bazmeg, pedig annyira kisgyerek, de néha ütve fáj amiket beszól, és általában igaza van sajnos. De ezt nagyon imádom mikor új nézőpontból láttat valaki valamit, és tulajdonképpen szeretem ha rájövök hogy nincs igazam. Ő meg ilyen, mond így félvállról valamit, de így kb. két szót, és le vagyok érvelve...és oké, kész vagyok, nem tudok megszólalni, igazad van, végem. Mindemellé határtalanul cuki, és pont tudja mi a kedvenc csokim, -és hoz is-  anélkül hogy megkérdezte volna, szóval asszem megtartjuk. Ma is jön, mert megbeszélték hogy nem jön, ezért jön, ez logikus, és egy nagy boldog családként mosunk esténként együtt fogat hárman miközben táncolunk. 

Egy kicsit izgulok, ezért írkálok most érdektelen baromságokat, mert hajnalban megérkezik Günti, nem tudtam lebeszélni róla hogy bejöjjön értem Pestre, mert amit a fejébe vesz, az úgy van. Pedig én úgy terveztem hogy ő egyből menjen a Balcsira, én meg majd vonatozok hozzá, fasznak vezessen ennyivel többet, és lefekszik aludni, még többet is fizettem hogy ez így lehessen, és mindent szépen megoldottam, de ő közölte hogy szerelmes, ezért én nem fogok vonatozni. Próbáltam tiltakozni, de húgom fiúja aszonta hogy hagyjam abba, ezért abbahagytam. Hát gyere bazmeg, ha ennyira akarsz. Még így online is terrorban tart, úgyhogy kicsit félek milyen lesz ez a 4 nap... Amúgy tudom hogy milyen lesz, veszettül tökéletes, de akkor is, 0-24-ben együtt lenni, és pofázni angolul, asszem eléggé be fogok sokallni a végére. (Nem, nem fogok.) De azért fura lesz nagyon. Múltkor majdnem kiröhögtem, mikor mondta hogy mennyire szeret velem beszélgetni, érted, nem tudunk beszélgetni, illetve hát ezt a legkevésbé sem nevezném beszélgetésnek, de ő el van tőlem ájulva, hogy milyen jókat lehet velem dumálni bármiről, hát apám még akkor hogy el lennél ha történetesen közös nyelvet beszélnénk... 

Nem tudom miért van ennyire odáig értem ez az ember, azt hiszem nem is fogom megtudni, de azért én mondtam neki hogy bocsesz, én nem tudom ezt viszonozni, ez nem én vagyok. Szerintem így korrekt. Mármint nem vagyok egy hideg pina, de nem fogom két percenként azt mondani hogy szeretlek, és nem tervezek semmit, hanem csak úgy vagyok, ez most így fasza nekem, és leginkább, nem ígérek semmit. Aszonta ő tud várni, hát akkor várjál, ugyan elég hamar meg fogod unni a várakozást, de én még egyszer fölöslegesen nem fogom semmibe beleélni magam az tuti. Csak titokban reménykedem, hogy nem megy le kutyába, hanem megmarad egy szemétláda fasznak, mert szeretem hogy végre van valaki aki beszólogat, és akinek én is beszólhatok és nem megy el sírdogálni, és nem kell az érzékeny kis lelkét ápolni, hanem végre magam lehetek mellette és öt percenként elküldjük egymást a picsába, és őszintén adhatom önmagam és a stílusomat, nem kell finomkodni meg visszafogni magam. Ezt már várom egy ideje. Úgyhogy most kiélvezem ezt a helyzetet, és lelkesedek a poénjainkért, meg azért ahogy basztatjuk egymást. Ő meg nyugodtan tervezgesse a lakásunkat, ha idejéből kitelik. 

Szólj hozzá!


2017.08.02. 01:12 Azanna

Annyira hálás vagyok azért a sok jóért amit kapok az élettől, azokért az érdekes, okos és jólelkű emberekért akik körbevesznek, tele van a szívem velük. Meg sem érdemlem őket. Nem én.

Már egy napja itthon vagyok, és ez az én nyaram, ez az én nyaram, évem, végre élek, minőségi időt töltök magammal, és a barátaimmal, és az igaz szerelmemmel, a húgommal.

Ma skypeolnom kellett Günterrel, mert kiadta parancsba, mondom oké, ha muszáj akkor fél órát, mert hazaért a tesóm és az új talánbarátja, és most innánk és ismerkednénk ha lehet. Húgom belépett egy percre a szobába miközben beszéltem, mert hozott nekem kávét, így Günter látta közelről a reakciómat, és felfedte a titkomat. Amikor a gyerek kiment a szobából, és visszatértem Güntermódba, már előre tudtam mit fog mondani... és valóban. Hogy ez nem is én vagyok, ahogy a testvéremmel beszélek, és ez mennyire édes. De igen, ez én vagyok, ez vagyok a legjobban én, ha a gyerek velem van akkor megszűnik a világ, ha csak egy percre szívok egy levegőt vele akkor is, végem van, nincsenek álarcok, nincs védekezés, van értelme mindennek, máshogy beszélek, viselkedek, a maximális felszabadultság érzetében lebegek, ő a tökéletesség az életemben, a mindenség. Nem is a legjobb barátom, se a testvérem, mi egyszerűen egyek vagyunk, nincs olyan rezdülése amit ne ismernék, és nincs olyan hogy ne tudnám épp mire gondol, vagy hogy ne ugyanazt a (szerintünk fergeteges) poént mondanánk ki egyszerre. Kibaszottul szerencsésnek érzem magam ha vele lehetek egy légtérben, még így is, hogy ma este szétharapta a jobb vállamat. Tökéletes gyerek. Én már el vagyok baszva, csak akkor működöm rendesen, ha mellettem van. Kár hogy szinte soha nincs mellettem.

Szólj hozzá!


2017.07.29. 20:09 Azanna

Talán akkor kezdett el minden megváltozni, amikor kimentem a húgomhoz Strasbourgba. Vagy nem tudom. Most véletlenül megtaláltam egy csomó képet, amikről azt hittem már rég elvesztek, szépen sorba vannak rakva időrendben, és félelemmel tölt el az a tempó amiben az elmúlt 3 évben éltem. És nem lassítok most sem, hanem gyorsítok, és folyamatosan pörgök valamin. Asszem én már akkor tudtam hogy nem lesz ebből a kapcsolatból semmi, amikor neki is vettem repjegyet, de végül nem hívtam el magammal. Mondanám hogy sajnálom hogy ráhúztam még majd' két évet, de nem. Kellett ez az idő, hogy tisztázzam magamban hogy mire van szükségem, és hogy beinduljon a fejlődésem végre úgy igazán.

Most épp mire van szükségem? Türelemre, mert az nincs. Még mindig nincs elég. Persze minden nap gyakorolom a munkában, néha rá is szólok magamra, ha épp elveszteném a türelmemet, nevelem magam, mert valakinek ezt is kell. 

Tegnap éjfél körül bejött Günter a szobába, oszt megszólal így magyarul halkan: utállak, -de csak így magának

was

aszondja semmi, biztos valami hülyeséget mondtam, miért mit mondtam? de olyan cuki volt hát nem bírom, besírtam úgy röhögtem, mondom neki te mekkora arc vagy, bejössz azt közlöd hogy utálsz, télleg semmi gond

Amúgy csomó hasznos dolgot tanítok neki, például azt hogy macikávé, meg hogy kussolj, de az utóbbit már előszeretettel alkalmazza velem szemben. Azt például nem hiszi el hogy a pakolj és a pokol az nem ugyanaz a szó, de bazmeg, így belegondolva tudod ki hinné el.

Annyit röhögünk, de megállás nélkül, találékonyságunk páratlan, én még életemben nem activityztem ennyit.

Legjobb mikor "hazaér" (pl. tegnap hozzám) és akkor elmeséli németül a napját, megértem, néha németül belekérdezek, aztán mikor befejezte akkor angolul reagálok. Totál megszokhatatlannak tűnik, és talán az is, fogalmam sincs, egyelőre tetszik ez a dolog, csak néha sajnálom hogy nem tudunk normálisan beszélni, mert türelmetlen vagyok, és még milyen messze van az hogy én tudjak rendesen... Mondtam is neki, hogy nem normális hogy nem németet keres magának, milyen egyszerű is az, és mennyivel könnyebb lenne a dolga. Hanem engem, akinél egy három éves is jobban beszél, sőt, a három éves kölcsön adta a mesekönyvét, és abból tanulok. Persze erre csak azt mondta, miért gondolom hogy ő a könnyebbik utat akarja választani?

Erre nincs mit mondanom. Soha életemben nem választottam még könnyű utat. Valaki mesélje már el milyen az, léci. 

Most már azon túl vagyunk, hogy nem költözöm vele most össze, felfogta, remélem legalább két napig békén hagy ezzel a témával, na jó, asszem tényleg megértette hogy ezzel engem stresszel, oszt ezt nem kéne, köszi van elég gondom így is otthon... Ma már csak lazán azzal sokkolt, hogy majd gyereket szeretne tőlem, napi sokkunk megint megadatott... Én komolyan nem értem az embereket, de nem is akarom, minek kell ilyen faszságokat mondani, hogy lehet ilyen dolgokkal csak így dobálózni, ki a faszom kérte hogy ezt mondd? Persze csírájában elfojtottam ezt a társalgást, a tőlem telhető legudvariasabb módon "soha többé ne beszélj nekem erről, kuss, nem akarom ezt hallani, nem akarok erről beszélni, idióta vagy bazmeg" annyira szeretem ezt a mélyről fakadó nőiességet ami tombol bennem, nem is én lennék, jó a végére odaraktam egy sorry-t hogy meglegyen az egyensúly, de érted na.

Felfoghatatlan számomra, hogy valaki/bárki/akárki, egy 3 hetes "kapcsolat" során azt mondja hogy gyereket szeretne tőlem. Még ha viccből is mondod ember, vagy azt hiszed hogy épp tényleg komolyan gondolod, vagy ha csak el akarsz érni épp valamit... akkor se. Ne már. Véletlenül se. Hogy emberek összeköltöznek pár hónap ismeretség után... Hogy valakik összeházasodnak kb. azonnal. Ti hol éltek? Persze hogy nem tudom ezt komolyan venni, és jól is teszem, de miért? Miért kell ez? Sosem fogom megérteni eskü.

És akkor aszondja, ne haragudjak, ő csak elmondta az álmát, többet nem beszél erről, megígéri, hanem ha eljön az ideje megcsinálja, és  nagyon sajnálja hogy azt gondolom hogy ez nem valós, mert én vagyok a tökéletes nő.  Milyen álmodat???? Jól vagy, faszom!? Hallod két hónapja még azt sem tudtad hogy létezem kb. Jézusom. 

Gyüttem Magyarországról, itt makogok, azt se tudom mi van, némely helyeken a wc-t nem tudom használni, ez meg már lassan a nyugdíjas éveinket tervezgeti.

Nem is az hogy megijeszt, vagy elborzaszt, vagy kiábrándít, elszomorít, felszínesnek hat, hihetetlennek, fölöslegesnek, értelmetlennek... hanem ez az összes, így mind együtt. És tényleg léteztek, hát legmélyebb tiszteletem a tiétek, de megérteni nem foglak titeket. Csak nevetni tudok ezen legbelül.

Szólj hozzá!


2017.07.27. 12:23 Azanna

Reggel 9. Akadt egy kis nőgyógyászati problémám, mely akut ellátást igényel. Az eső 4 napja szakad. Van egy darab hosszúnadrág nálam (igen, nem fért már a bőröndbe, gondoltam nyár lesz itt is bazmeg), a többi mind nyári cucc. Négy napja azt hordom, és épp kimostam. Oké, hajszárítózás. Nincs esernyőm. Ugyan, végülis napok óta vizes vagyok, mit számít. Nem érkezett még meg a német egészségügyi kártyám. El kell mennem egy hivatalba, amit nem tudok hol van, el kell intéznem dolgokat amiket nem tudom hogy kell, nem tudok beszélni, utána el kell mennem a nőgyógyászhoz, amit szintén nem tudok hol van, plusz utálom ha nem a saját nőgyógyászomhoz megyek. Utálok ügyeket intézni, utálok hivatalos ügyeket intézni, nem akarok eltévedni. Nem akarok németül eltévedni. Nem akarok létezni. Öt perc sírást engedélyezek magamnak, szigorúan stopperrel mérem. Az öt perc alatt aktívan sajnálom magam: Én nem tudom ezt megcsinálni, én haza akarok menni, még otthon sem tudok semmit elintézni, még a boltba is utálok lemenni otthon, hetekig halogatok bármilyen ügyintézést, utálok kimenni az utcára is néha, hogy a faszba csinálom én ezt most meg? Hogy? Itt? Egyedül? Nem fog menni, feladom. Oké, letelt az öt perc, ne bőgj, megcsináljuk. Elindulunk magammal, a kicsi én, meg a felnőtt, biztatjuk egymást a szakadó esőben. Másfél óra alatt végeztem. Másfél óra alatt mindent megoldottunk én meg én. Atyaég milyen gördülékenyen, és gyorsan megy minden. Nem tévedtünk el, nem csináltunk magunkból hülyét, a hivatalban is el tudtunk intézni mindent németül, aztán a dokinéni meg megdicsérte az angolomat, és jót beszélgettünk úgy mindenről. Fel nem foghatom. Nem fogom fel, miközben történik, benne vagyok, csinálom. Nem tudom elhinni. Utólag sem hiszem el. Ezek a dolgok nem velem történnek, ez biztos nem én vagyok, aki a rendelőben csuron vizesen viccelődik angolul, ez egy másik ember, aki felnőtten viselkedik, ez egy idegen, aki meg tud birkózni olyan dolgokkal, amikkel otthon magyarul se, segítséggel se néha. Én nem ismerem ezt az embert. 

 

 

-Ugye tudod hogy legközelebb csak két hétig maradok? 

-Igen, tudom, nem vagyok hülye. De te tudod hogy ha akarsz tovább maradni, akkor lehetsz nálam? Akarom hogy tudd.

-Nem tudok maradni, vannak ügyeim otthon, most egy darabig még csak két hét lesz. És a későbbiekben is, ha kiköltözöm, maradnék a mostani lakásban ha lehet.

- Lehet, tudod hogy fizetsz érte, mindegy mennyit vagy ott. Nem érted mit akarok?

- De értem. Csak én nem akarom. És nekem most az a fontos, amit én akarok.

 

Szólj hozzá!


2017.07.25. 19:20 Azanna

Na nem vett el. Ma még nem. Azért kicsit megkönnyebbültem. Viszont a tegnapi sokk is megvolt, hogy aszondja még idén megyünk Berlinbe, mindegy hogy érdekel-e vagy sem, jössz. Nem muszáj, de kötelező. Már rég volt ott, meg akarja nézni, nekem is meg kell akarni nézni. Olyan mintha átmosták volna az agyamat esküszöm. Fogalmam sincs hogy érdekel-e Berlin, de mivel senkit nem érdekel hogy engem érdekel-e Berlin, ezért akkor oké, ezt engedjük el, megyek Berlinbe. 

Komolyan alig várom hogy hazaérjek, és legalább egy hétig ne történjen velem semmi. Ja persze, mert második héten már jön utánam, és uralkodik az életem felett. Leigáztak bazmeg. Szerintem tényleg meg fogok őrülni, mert annyira kifáradok ebben az ellenállásban, és nem tudom hogy még meddig tartok ki, de nagy a gyanúm hogy napjaim vannak hátra. Az a baj, hogy megtörök majd, és akkor pontosan tudom hogy mi következik utána, egyszer már történt velem ilyen 2009-ben de az negyedennyire nem volt durva, mégis belehaltam. Jó, már nem halnék bele, már semmibe se, de akkor is, kell a fenének ez az egész. Megyek tanulni, addig se rettegek. Jó, de. Kurvára rettegek. 

Szólj hozzá!


2017.07.24. 09:07 Azanna

Muszáj írnom, azért hogy ne őrüljek meg. Letelt két hét, és pontosan a második hetem péntek estéjén szokott menetrendszerűen elkapni ez a valami. Be vagyok zárva önmagamba, és ilyenkorra már elfáradok. Elfáradok abban hogy olyan mintha kívülről nézném magam, mintha semmi inger nem jutna el hozzám. Mindenért harcolnom kell hogy megértsék amit mondani akarok. Néha már én sem értem magam. Talán már nem is akarok mondani semmit. Tompa vagyok, motyogok magam elé, a meglévő két személyiségemhez még csatlakozik kb. 23, be vagyok zárva egy kurva dobozba, és hiába próbálok kiszólni belőle, nem ért meg senki. Hiányzik az hogy ki tudjam fejezni a személyiségemet, de ez még annyira messze van, hogy azt hiszem talán sosem jön el. Hiszen hogy is jöhetne.

Még van hátra egy hét, aztán megyek haza, vagy vissza, vagy hogy is mondjam. Tiszta skizo ez az érzés, sehol sem vagyok otthon, de közben meg mindenhol. És akkor még a meglévő mindennapi küszködések mellé (amik otthon oly természetes automatizmussal működtek az életemben) itt van ez a férfi, és ez túl sok. Olyan mintha egyáltalán nem irányíthatnám magam, az egy dolog hogy nem tervezek semmit, és sodródok, de ez a sodrás baromi gyors.

Csak így nézek hogy mi a szar történik már, mi ez, azt sem tudom akarom-e, én nem tudok hamar dönteni, én félek, és nem tudok beszélni senkivel, mert nincs olyan ember akiben megbízok. Ide is azért kell most írni, hogy kiadjam magamból, mert az itteni magyar kollegáimnak sem mesélhetek. Nem szabad, nem beszélhetek a magánéletemről, erről a férfiről meg főleg nem, hiszen együtt dolgozunk, sőt bazmeg, ő a közvetlen főnököm. Sőt, milyen jó főnök. Arra született hogy irányítsa az embereket. Ezt mondjuk abban a másodpercben tudtam, amikor először megláttam. 

Egy senkiszar statiszta vagyok a saját életemben. Alig egy hete még azt mondta, ne legyen ez hivatalos hogy együtt vagyunk, hiszen együtt dolgozunk, (papíron, mert amúgy soha) és a többi főnökeink ne tudják. Ez teljesen logikus, és szeretem az ilyen kézenfekvő megoldásokat, úgyhogy örültem, és határozottan egyetértettem. Erre a minap csak úgy közli, hogy beszélt a nagyfőnökkel, és elmondta neki, és nagyon örül nekünk, és mindenki boldog. Miért? Miért kell ez? Aszondja, ja bocs, elfelejtettelek megkérdezni, remélem nem baj, és kiröhög. Elfelejtetted, aha... Utállak.

Másnap ott vagyok nála, megy a boltba, ötvenszer megkérdezi hogy hozzon-e nekem valamit. Nem kell nekem semmi, de azért mert olyan erőszakos, mondom neki, legyél boldog bazmeg, hozz egy tusfürdőt akkor, nem mintha másnap nem tudnék elmenni venni, de ok... És visszajön, nyolc flakonnal, hogy akkor milyen jó hogy vett nekem mindent, és nem kell hurcolnom magammal ha jövök hozzá. Hagytál amúgy valamit az üzletben is? Én ezzel annyira nem tudok mit kezdeni, csak állok a kibaszott konyhában, és nézek mint egy idióta, hogy ne már bazmeg. Szerintem érzelmi nyomorék vagyok, ez legalább biztos. És persze nem engedi kifizetni, ezekat a dolgokat, amiket amúgy nem is kértem. Hétvégén nem látott, mert apás hétvége volt. De persze tegnap este már jött is értem, előtte chaten kifejtette hogy össze akar velem költözni. Mondom nem, nem akarsz. Véletlenül se akarsz, meg se merem neki mondani erről a véleményemet, egyébként sem kérdezte. De én ne mondjam meg neki hogy mit akar, mert ő pontosan tudja hogy mit akar. Legalább valaki tudja hogy mit akar, ha már találnom kell ebben valami pozitívumot. Hol van az a boldog idő, amikor azt mondtad, hogy senkivel nem költözöl össze azonnal, mindig vársz legalább egy évet? Hova tetted ezt az embert? De persze erre is tud válaszolni... hogy ez a szabály rám nem vonatkozik, nincs mire várni, én vagyok a megfelelő feleség neki, érzi, és ebben is természetesen biztos, mert ő mindenben biztos. Ne szóljak én már bele abba amit ő gondol, mi közöm nekem ehhez, elég öreg már ő ahhoz hogy tudja mit akar, elég sok szar történt vele. Oké, értettem. Nincs időm még fel se fogni amit mond, erre legalább kellene nekem egy hét, hogy eljusson az agyamig, nem az hogy egyáltalán megállapítsam hogy örülök-e ennek, hanem hogy túléljem a sokkot. A sokkokat, amiket naponta kapok miatta. Aztán már írja, hogy mi lenne ha ma a szabadnapomon ott maradnék nála, amíg ő dolgozik, nagyon szereti ha ott vagyok, legyek mindig ott. Nem, nem akarok, nekem az nem az otthonom, bocsi, tényleg nem. Erre nem reagál, csak hogy reméli minél hamarabb annak fogom érezni. Mire tegnap estére odaérek, már be van rendezve a hálószoba kettőnknek, honnan az istenből szereztél bútorokat fél nap alatt, úgy hogy közben veled volt a lányod, mikor volt erre időd, egyáltalán szoktál te aludni néha? Miért, aszondja, nem tetszik?

Megölöm magam.

Olyan mintha az ég világon semmi beleszólásom nem lenne a saját életembe, és még azt sem tudom hogy mi a fene ilyen csodálatos bennem, hogy ennyire rohan valahova, amit nem tudok hol van, csak azt látom hogy fut, megőrült, nem normális, és ez kész öngyilkosság. Most így ülök itthon, (nem, nem maradtam ott, persze hogy nem) lenne egy csomó dolgom, de inkább írok, mielőtt belehalnék ebbe a tempóba. Most már így kezdek fosni, hogy holnap esetleg el is vesz feleségül, anélkül hogy megkérdezne van-e kedvem hozzá, vagy épp ráérek-e legalább baszki. Asszem nem én vagyok az erősebb.

El se merem mondani én hol tartok a mi sztorinkban, de valahol még ott vagyok leragadva hogy nahát, találkoztam valakivel, aki nem gyerek. Végre. De jó. Nem szoktam én elkapkodni a dolgokat.

És nem, nem költözöm sehova, nem, nem megyek férjhez, nem, nem bízok meg benned, esetleg majd egy év múlva talán megbízok, de azt is minek. Erre csak kiröhög, mert igazából egy geci. 

Szólj hozzá!


2017.07.21. 17:00 Azanna

Annyira vicces minden, egész nap csak nevetnék... Mondjuk azt is csinálom. Általában. Kínomban is, mert itt már nem sírok. Már TUDOK ALUDNI. Egy év után bazmeg, tudok aludni. Tudok enni is újra, nem izgulom szarrá magam munka előtt, úgy megyek dolgozni mint otthon. Olyan normális ember módjára. Persze minden 25X annyi ideig tart mire rájövök-a nyelv miatt- és lássuk be, nem nagyon fejlődik a nyelvtudásom, mert itt mindenki külföldi. Ma például úgy adtam át a műszakot egy csajnak, hogy mondom szia, bocs de nem tudok németül nagyon, aszondja semmi gond, én se. Hát örülök. Na mondom tudsz angolul? Tudtam, de elfelejtettem a német miatt, beszélni már nem tudok mondja ő. (De érted, németül se tud. Amúgy nekem ugyanez, mindig a német szavak jutnak eszembe, ezért kb. úgy nyomom hogy egy szó német, egy szó angol, oszt értsd meg ha akarod.) Aztán szépen elmondtam angolul mindent, ő megértette, majd válaszolt németül, én meg megértettem. Értjük, viszlát. Amióta elengedtem ezt a rakás szart, és laza lettem, annyira jól érzem magam, mint még soha. A világon senkit nem érdekel hogy makogok, kb. mindenki azt csinálja az egész városban, és én is boldogan megférek mellettük a magam makogásával. Itthon vagyok itt, kinyílt a világom, és annyi "barátom" lett most egy hét alatt, mint eddig 10 év alatt se. Az idézőjel avégett van, mert tudjuk hogy nekem nincsenek barátaim, nem megy nekem ez a közel engedünk magamhoz valakit dolog, de itt legalább szeretek, tudok, és merek kommunikálni emberekkel. Voltam már bulizni, sörözni a barátaimmal, és úsztam a Rajnában is. Mondjuk ezt napi 12 óra munka mellett nem tudom hogy csináltam, de egészen biztos vagyok benne hogy megtörténtek velem ezek a dolgok. A német kollegáim meg a legnagyobb arcok a világon, mondjuk sosem értettem minek is szidja őket mindenki, én jófej vagyok velük, és ez ezért ők is szeretnek.

Günterrel meg az van (a haverom nevezte el Günternek, mert szerinte aki német az csak Günter lehet) hogy mindig mindenben segíteni akar nekem, én meg szépen rövid úton leépítem a picsába, mert nekem nincs szükségem segítségre. Ettől állandóan ki van akadva, de persze iszonyatosan tetszik neki a dolog. Egyszer fogadtam el a segítségét, amikor számlát mentem nyitni, kellett tolmács. Meg ma kaptam 7 levelet, asszem azt is ő fogja elolvasni. De állandóan aggódik értem, aszondja esik az eső, eljön értem, mondom bazmeg, otthon is szokott esni tudod, lehet túlélem. Állandóan el akar vinni kocsival dolgozni, nem kösz, van busz. Mész kaját venni? Segítek, ne cipeld, nagyon messze vannak a boltok. A nagyon messze az nekik oda-vissza fél óra gyalog, de ebben már benne van az is hogy benn jártam a boltban. Nem, nem kell elvinni bevásárolni, el tudok menni bevásárolni. Valamelyik nap megbeszéltük hogy este találkozunk, oszt fogta magát, szó nélkül odajött értem ahol épp dolgoztam. Mondom neki te meg mit keresel itt? Azt hittem meg fogom ölni, ennél jobban semmit nem utálok. Pont az új magyar kolléganőnket tanítottam be, szépen hazavitt minket, egy kurva szót nem szóltam egész úton. Az volt az álmom hogy hazasétálhassak, beszélhessek csak magyarul, vagy sehogy, zuhanyozzak, csak úgy LEGYEK, ne angolul kelljen küszködni, aztán majd esetleg este találkozunk, miután kihevertem azt az idióta picsát akinek lányát ápolom. De nem, ő nem ad teret, nem ad időt, csak úgy odajön. Hát nem mondom hogy kedves voltam. Aztán a kolléganőm fejvesztve felmenekült a lakásba, én meg ott ültem Günterrel a kocsiban, azt hittem felrobbanok, de bazmeg, nem tudok angolul veszekedni, nem voltam képes megszólalni. Egy idő után aszondja nekem, látja hogy nem akarok most vele lenni. Hát jól látod kedves barátom. Hazudni kellett volna? Nem tudom. De ez már évek óta nem én vagyok, nem jópofizok ha valami nem tetszik. Távozott is nagy szomorúan, utólag belátta hogy hülye volt, aztán 3 óra múlva visszajött, és boldogan fröccsöztünk, én meg megköszöntem hogy hagy engem élni. Szombattól keddig együtt voltunk (munkát leszámítva) aztán mondtam neki hogy köszönöm szépen most egy kicsit elég volt, erre olyan szinten kiborult, hogy azt hittem már megint kifogtam valami majmot mint mindig. Aztán tegnap kiderült, hogy ő nem tudja ezt a szituációt kezelni, mert én hiányzom neki, és neki eddig még soha ilyen nem volt. Volt x barátnője, felesége, de neki nem tud hiányozni nő, csak a saját lánya. Mire ezt így kinyögte, azt hittem megyek és felkötöm magam. És ki az aki hiányzik neki? Én? Pont én? Mit vétettem a világ ellen? Valamit nagyon jól csinálok baszki. Láttam én hogy tapad mint az állat, és annyira örül a ténynek hogy hiányzom neki, rendesen boldog ettől, de nem tudtam mire vélni. Rendet kell itt tenni ezen a szemétdombon, hamar tisztázni az alapokat, nem hagyni hogy bekebelezzen ez az egész. Szükségem van az egyedüllétre.

Szólj hozzá!


2017.07.14. 23:30 Azanna

 

Két dologban voltam teljesen biztos életem során, hogy SOHA, DE SOHA nem fogom csinálni. Annyira biztos voltam benne, hogy gyakorta hangoztattam. Mindenkinek vannak olyan dolgai amiket szeret mondogatni, na nekem ezek voltak:

Az egyik az, hogy soha nem költözöm el a hazámból, mert én aztán baromi nagy hazafi vagyok, és különben sem bírnám egy percig se a honvágy miatt. 

A másik, hogy soha nem állok szóba olyan férfival akivel nem közös az anyanyelvünk.

 

Ez volt a két leglehetetlenebb, legelképzelhetetlenebb, tőlem legtávolabb álló dolog, ami valaha létezhet.

Ezek után mégis mi a faszt mondhatnék?

 

 

Szólj hozzá!


2017.07.06. 20:00 Azanna

Második turnus, első hét:

Ő: Nagyon kedvellek, nem tudom hogy miért... Mindig számíthatsz rám, akár munkában, akár magánéletben. Idejöttél, a semmiből az akaratoddal, mindent egyből megtanulsz, túl gyorsan tanulsz, nagyon bátor vagy, és mindig mosolyogsz.

Én: OK.

Második hét eleje:

Ő: Átjövök hozzád néha borozni, mert beszélgetni akarok veled, nagyon rossz hogy nem tudunk rendesen beszélni. Nem akarok tőled semmit, van barátnőm, nagyon jól megvagyunk, minden szuper. Kedvellek. Nagyon kedvellek. Még jobban kedvellek. 

Én: OK. (Fejben: Látom hogy nagyon jól megvagytok a barátnőddel, azért ülsz itt velem a teraszon minden este 2-4 órát illedelmesen, és 20 percig próbálsz egy német viccet elmagyarázni angolul, de nem tudsz angolul eléggé, én meg nem tudok németül, ezért szótárazgatunk hogy később nevethessünk. Érzem hogy nagyon jól megvagytok a barátnőddel, azért akarsz mindent tudni rólam mindenáron, és szintén ezért töltöd velem minden szabad perced hulla fáradtan, küszködve, hogy megérts, mert jobb dolgod nincs.)

Második hét második fele:

Ő: Nagyon szeretnék veled lenni, nem csaltam még meg a barátnőmet, és nem tudom hogy mi ez, de kellesz nekem, de nem hagyom el őt, mert nincs értelme köztünk ennek.

Én: OK. Persze, ne hagyd el. Persze, nincs értelme, hogy is lenne. Nyugi, én nem várok el semmit. És tényleg nem.

Harmadik hét:

Ő: Szeretem a barátnőmet, minden rendben, tudom hogy neked ez így rossz, és tudom hogy haragszol rám. Tényleg, nekem nincsenek érzelmeim feléd, nem szabad szerelmesnek lenni, kérlek ne legyél belém szerelmes, nem akarlak bántani.

Én: OK. Nekem ez így nem rossz, sőt, több mint kurvára jó. Nem, nem haragszom rád. Megtennéd, hogy nem mondod el öt percenként hogy ne legyek beléd szerelmes? Kicsit unalmas. (Plusz fejben hozzágondolva: tudom hogy nincsenek érzelmeid felém, azért simogatod állandóan a fejemet amikor azt hiszed hogy alszom, -de nem bazmeg, én sosem alszom, mert insomniás vagyok- és suttogod többször a semmibe hogy kisegér vagyok, és mindig mellettem leszel, mert muszáj hogy segíts nekem, olyan bátor vagyok)

Negyedik hét (én már itthon):

Ő: hiányzol, hiányzol, hiányzol, egyedül vagyok nélküled. Mit csinálsz? Hogy vagy? Küldjél képet mindenről, bármiről, akármiről. Skypeolunk? Léci, akarlak látni, muszáj veled beszélni. 2 óra Skype után: Hiányzol, gyere már vissza. Akarok menni veled a Balatonra.

Én: OK. Skypeoljunk.

Ja és léci ne írj angolul, mert nem értem amit írsz, nem jelent semmit... Írj németül, azt már értem. Ha valamit nem tudok németül, akkor majd írom angolul. Oké, fél mondat már német, másik fele még angol. Megőrülök baszki. Te érted amit írok? Írj már németül kérlek!!! Nem értem azt hogy oter thik Brian. A Brian az egy név tudod, te másra gondolsz. Jó, ki tudom találni mit akarsz, de baszki, írd németül.

Ötödik hét eleje:

Ő: Skypeoljunk már, mikor érsz rá, mit csinálsz, jaj, de kár hogy nem tudok segíteni, hú de jó hogy megoldasz mindent, erős vagy. Kérlek gyere már vissza, iszonyúan hiányzol, sorry for my stupid English.

Én: Persze hogy megoldok mindent, itthon fasza gyerek vagyok, csak kinn vagyok kisegér baszki, bár ott is egyre kevésbé.

Tegnap: 

Ő: Szia, skypeoljunk, azt akarom mondani hogy szakítottam a barátnőmmel, és veled akarok lenni, egy éve próbálom, de nem megy az a kapcsolat. Szeretném ha megtanítanál jobban angolul, és magyarul is akarok kicsit tudni, nem csak azt hogy buta liba, meg hogy köszönöm. És augusztusban megyek hozzád és elmegyünk a Balatonra. Már csak 4 nap és látlak, nem tudom hogy fogom kibírni. És tanítalak németül, hogy még gyorsabban haladj, és akkor már nem lesz semmi gondunk, minden tökéletes lesz.

Én: MI A FASZ??????

(Minek kellett heteken át ezeket a bullshiteket hallgatni, ahelyett hogy bevallanád magadnak az igazat, engem próbálsz átverni a faszságaiddal? OK, tudtam hogy idő kell, gondoltam kivárom, jól szórakoztam közben.)

Ő: Kapd be. Egyébként örüljek annak hogy látod a gondolataimat?

Szólj hozzá!


2017.07.02. 00:45 Azanna

Te szabad emberré váltál most. Ilyennek neveltelek, és végre megérkeztél bele. Elérted önmagad, innentől kezdve baromi nehéz dolgod lesz. Kösz anya. Mert ezt mondta.  Azonnal megértettem. Igen, ez van. Ez történt. 

Most születtem meg magamnak, kicsit talán sokáig tartott... de milyen jó itt lenni. Ezt a nyugalmat, ami bennem van, és magabiztosságot kettő perc alatt megszerettem. Félelmetesen nagyok ezek az erők, amik sodornak. Most még van egy hetem itthon, aztán kinn maradok két hét helyett hármat. Mert engem már most nem akarnak elengedni többé. 

Na gyerünk, csináljuk.

 

Szólj hozzá!


2017.06.30. 15:39 Azanna

Amikor a saját anyám azt mondja, hogy nagyon csodálkozik rajta, milyen erős vagyok, és milyen gyorsan és határozottan kilépek, minden szenvedés és hezitálás nélkül ebből a kapcsolatból... akkor már én is furán érzem magam. De nem szégyellem magam. Minden bizonytalan körülöttem, minden kibaszottul új, félelmetes és nehéz... semmit nem látok most előre... De ezt az egyet biztosan tudom, hogy ez a fiú nem kell.

Nincs több terv. Nincs terv. Nincsenek kalkulációk és fontolgatások, nincs terv tervének a terve, csak megyek az ösztönöm szerint. Meglepő, de mikor hajnal ötkor ott ültem vele, türelmesen várva hogy épp abbahagyja a sírást, és kinyögje amit épp akar mondani (amit persze tudok előre) pont azt mondta... Már megint. Hogy miért nem mondtam neki meg, hogy mit csináljon. Minden nap. Hagyjatok már a picsába, komolyan.

24 órán keresztül tartott mire újra embert faragtam belőle, vagy legalábbis valami kezdeményt. 24 órán keresztül nem aludtam, minden pillanatban ott voltam és simogattam a kis fejét, hallgattam az épp aktuális állapotát ami a hülyekurvavagy/tökéletesvagy közt váltakozott meglehetősen gyors intenzitással. Voltam én minden, vártam türelemmel hogy kicsit jobban legyen, kaját is csináltam, megetettem, elaltattam, tényleg mint egy kölyök. De azt hiszem ezzel tartoztam, mert tudom milyen geci szar ez az első csalódás szerű valami, nekem is volt, 13 éve. Na jó, szakadok. 

Nem tudom mitől lettem ennyire türelmes, de egyszer nem haragudtam rá. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy megmentem őt, felszabadítom, megmentem attól hogy úgy csináljon mintha akarna valamit, amit nem akar... De nem érti. Csak azt hajtja hogy ő akarja akarni. Édes fiam, én nem akarok senkitől semmi olyat amit nem akar. Nem kívánom senki életét tönkretenni, nem akarom hogy akard amit nem akarsz, azt akarom hogy menj a dolgodra, mert van bőven. Megmentettelek baszod, és fel sem fogod, olyan kis hülye vagy, mert félsz. De mitől? Értem én, csak azt nem hogy miért, minek? És belemenne mindenbe amit mondok, csak irányítsam az életét, csak oldjam meg helyette, élné az én álmaimat, félelemből? Eddig is ezt tette. Fel nem foghatom. Soha. Nem vagyok én life coach, se személyi edző, de leginkább, nem vagyok az ANYÁD. Nem szeretném, köszönöm, és ez most mindegyiknek szól, az összesnek... Én nem fogom megoldani az életedet. Csak azért se. Akurvaéletbemár.

Komolyan, azt hiszed, én nem félek? Nekem nincsenek problémáim? Egyetlen egy biztos pont nincs most az életemben, csak magam vagyok, oszt ugrok. Mert mi lehet a legrosszabb? Az hogy nem így oldom meg, hanem úgy. De megoldom. Növesszetek magatoknak ti is valamit oda, ahol úgy tűnik  nincs semmi. Vagy ne. De engem hagyjatok békén, örökre. Na ez az egy álmom váljon valóra pls. Kerüljenek el ezek az emberek engem, mert nem bírom, nem tudom, nem akarom, nem kell. Kérlek, nagyon kérlek, ne! 

Szólj hozzá!


2017.06.27. 19:57 Azanna

Azt hiszem, ezt a két életem van dolgot nem pont így terveztem.

Pont erre nem számítottam. Én csak viccelődtem, komolyan, mint ahogy sosem vagyok komoly. De ezt ne. Ez túlzás.

 

Tervek. Bazmeg Anna, hogy te mindig mindent eltervezel, magad sem tudod minek, aztán sosem úgy lesz. 

Nem tudok írni. 

Minden olyan egyértelmű. Nekem mennem kell. Mennem kell tovább, én nem tudok még egy fiút felnevelni. Nem is akarok. Most fog felnőni szépen, azért mert otthagyom. Eltelik 4-5 év, és talál majd egy fasza nőt magának, és hálás lesz nekem, hogy leléptem. Most itt ül egy szobával arrébb, hülye videókat néz mint mindig, át kéne menni, és megmondani, hogy ez ennyi és kész, nekem dolgom van, máshol, más emberek közt. Én az utamon vagyok, és a magam útja fontosabb mint az hogy őt neveljem fel. Ő pótolható, én, a magam számára nem vagyok az. Csak magammal tudom elképzelni az életemet. 

Nincs erőm felállni, azt hiszem, ma este még nem mondom meg. Csütörtökig meg kéne, mert vasárnap indul zarándokolni. És én azt akarom, hogy úgy menjen zarándokolni, hogy tudja, én már nem vagyok neki, és hasznosan teljen neki ez az út, ne pedig azzal, hogy hazudozik magának olyan dolgokról, amiket én jobban tudok hogy nem akar, mint ő maga...

Nézni fog rám cukin, szorongatja majd a kezemet, bevörösödnek a szemei, aztán elkezdenek majd ömleni a krokodilkönnyei. Tudom előre mit mond, de ő még nem tudja, hogy mennyivel jobban jár nélkülem, és hogy meg fogja találni amit keres. És az nem az én fekete lelkem.

Én? Nekem mennem kell, nem érek rá. Tudod van 4-5 évem, hogy felépítsem az életemet, ahelyett hogy másokat nevelek. Kurvára izgalmas már most, és azt hiszem egy percre sem fogok unatkozni. Nekem nem kell két párhuzamos élet. Egyet fogok csinálni magamnak. Az teljesen az enyém lesz. 

Szólj hozzá!


2017.05.29. 12:14 Azanna

Már kezdtem azt hinni, hogy valami igen komoly baj van velem. Hulla fáradt voltam, rosszkedvű, depressziós, el-el sírtam magam, nem volt erőm, és aludtam folyton. Azt gondoltam, oké, biztos így maradok. Ez négy napig tartott, aztán hirtelen visszakaptam magam. Majd rájöttem, hogy már megint el akartam sietni a dolgokat... mégis milyen állapotban kellene lennem, 14 nap 12 órázás után, amikor minden percben valami új inger ér, és a stressztől úgy lefogytam mintha kurvára nem adna senki enni, állandó feszültségben létezni, hát még jó hogy kikészültem.

Azóta már lefutottam pár szigetkört, úsztam sokat, csupa jó dolog történt, voltak nyelvóráim, és még családoztam is. Húgommal is sikerült megfelelő időt lenni, azaz szombat déltől vasárnap késő estig. Valahogy ő olyan nekem mint a drog, nem tudom az mit csinál akinek nincs testvére, borzalmas lehet, de semmilyen tevékenység, se barátok, semmi nem ér fel azzal hogy mellettem van. Eddig is érzékeltem ezt, de kicsit azért megdöbbentem, mikor a strandon pont arra érkeztem vissza a törölközőmhöz, hogy a fiúnak magyarázza, hogy másfél-két nap kell neki belőlem, és akkor már jók vagyunk, az úgy elég töltésnek, ez az alap. Egy napot strandoltunk, aztán este mozi, szétválunk aludni, reggel megyünk családi vizitre egész napra vidékre, hazafelé még kirándulunk egyet, aztán este együtt megyünk futni. Nem sok. Olyan gyorsan eltelik. Valahogy ez kell, hogy általában ugyanúgy gondolkozik a dolgokról, de ha nem, akkor is iszonyat jól megdumálunk mindent, tudja mire gondolok, és nem kell szarrámagyarázni semmit, állandóan veszi a poénokat, és ugyanolyanokat gyárt ő is, mert tökéletesen egyforma a humorunk, és teljesen magam lehetek mellette. Ez olyan mint hogy öcsém mondta egyszer, hogy a két legviccesebb ember akit ismer, az én és a húgom vagyunk, és egyetértettünk, mert nekem meg ők ketten azok, szóval ez így oda-vissza működik, nincs ebben semmi különös, sőt, gondolom normális, de hogy a legjobb érzés a világon az tuti. Persze lehet hogy ez mégis különleges, mert pl. a fiú egyáltalán nincs ilyen viszonyban a testvérével...

Amikor összejöttünk, akkor húgom pont nem volt itthon egy évig, tehát "nyugalom volt", aztán mikor hazaért, akkor a fiú nagyon utálta eleinte, mert féltékeny volt rá, és nem értette hogy most mi van, de hát ez ilyen, vagy hozzászoksz, vagy szenvedhetsz, mert olyan fontos úgyse leszel mint ő, mert ez valami zsigeri kötődés ami olyan mint a légzés, okvetlenül szükséges. Persze ezt most nem úgy kell elképzelni hogy állandóan együtt vagyunk, mert a legkevésbé sem, de ha épp igen, akkor nagyon.

 

Már csak pár nap és ismét útra kelek, várom is, nem is, de az biztos hogy megint gyorsan le fog pörögni, és összességében jó élmény lesz. Azt mondta a fiú, hogy mennyire király nekem, hogy most már bárhol lakhatok, ahol csak akarok, és valóban, jó ennyire szabadnak lenni. Kicsit várok hogy kibasznak-e, de remélhetőleg nem, aztán kitalálom hogy hol szeretnék lakni. Ez a kitalálom, ez olyan, hogy csináljunk úgy mintha nem tudnám, de persze hogy a Balcsinál.

 

 

 

 

Szólj hozzá!