HTML

AkaratBlog

Elkezdtem játszani. Magam ellen, magamért. Meglátjuk ki győz.

Friss topikok

  • anasteel (törölt): hah, jól le vagyok maradva! ha lesz/van új, remélem megosztod "ott"! (2012.11.28. 13:36) Búcsúnak se jó.
  • Azanna: @PrettyWitch: jajjajj, köszi Boszi:) nagyonremélem. (2012.10.25. 11:12) azért kell hogy sikerüljön
  • PrettyWitch: Kitartás, minden vizsgán túl leszel egyszer! Azért azt a párnahuzatos sztorit leírhatnád :) (2012.09.23. 22:55) mindenmindennelösszefügg. csak nem lehet kihámozni hol kezdődik.
  • MozogjNoémivel: Oké, nem túl jó az időzítés, de akkor is megkérdezem :) Lenne kedved csatlakozni a mozgalmunkhoz,... (2012.09.14. 11:30) életjel
  • PrettyWitch: Teljesen igazad van. És jobbulást :( (2012.08.11. 15:28) beteg.

2017.08.17. 01:10 Azanna

Talán egy pillanatra elfelejtettem honnan jöttem. Nem is csak egy pillanatra. Egy kicsivel többre. Nem is az hogy elszálltam magamtól, még mindig egy kis csicska senki vagyok, és ez nekem így elegendő. De most így rádöbbentem éjszakához közeledvén, hogy némely dolgokban kissé elvetettem a sulykot. Hogy a pénznek már nálam semmi súlya nincs, így rámszakadt ez az egész, és nem tudok vele mit kezdeni, hogy ötször annyit keresek minimális munkával-mert ez vicc ahhoz képest amit otthon nyomtam- és annyi pénzt kapok, hogy szó szerint nem tudom elkölteni. Persze ez csak azért van, mert sosem voltam az a pénzköltős típus, és azt hiszem már nem is leszek. De ma kicsit pofán baszott az, hogy olyan összegeket szórok el némelykor, amiért otthon kőkeményen dolgoztam egy hónapig. Most meg ránézek a számlámra, és szinte fel se tűnik hogy nincs ott.

Úgyhogy most akkor emlékezzünk.

Igen én vagyok az, akinek soha életében nem volt ÚJ ruhája. Igen én vagyok az, aki életében még nem volt meg úgy egy percig sem, hogy ne más emberektől kelljen függnie. Igen én vagyok az, aki megkapja 10-én a fizetését, és 15-én már a következőt várja. Igen én vagyok az aki évekig hatvanezret keresett suli mellett. Még mindig én vagyok az, aki annyiszor volt éhes, hogy be se meri vallani másoknak, ez egy kellemes csevej lenne, mondd, te mit csináltál a húszas éveid elején? Mondd, ugye jó volt, bulik meg minden? Na előttem meg ott a kép hogy benézek a hűtőbe és egy kibaszott uborka van benne, ugyanúgy mint tegnap, vagy azelőtt, és számolgatom az aprót hogy megéri-e lemenni a boltba kenyérért vagy sem. És nincs pofám anyámhoz átmenni enni, mert a héten már négyszer voltam. Igen, ez vagy te Anna. A folyamatos létbizonytalanság, rettegés, kiszolgáltatottság érzés. Ez mind te vagy. Tudod azt hiszem, nem szabad erről elfeledkezned. Mindig legyen előtted ez a kép, a csotrogány hűtővel meg az aszott kígyóuborkával, mert ezt az érzést meg kell tartanod, különben ritka szar ember leszel, és azt nem akarod.

És tudod pár napja mikor bementél az egyik plázába ruhát venni, nem azért mentél mert új kedvenc hobbid a shoppingolás lesz, ezt tudjuk hogy gyűlölöd, hanem már megint nem volt semmid, mert minden elkopott... Szóval amikor bementél mert muszáj volt, és lazán beséltáltál minden olyan üzletbe amit eddig még csak kívülről sem néztél meg mert minek... És életedben először vásároltál magadnak valami újat, saját pénzből, akkor ugye jól emlékszem hogy nem érezted jobban magad? Bementél öt helyre, belebasztál mindent a kosárba gondolkodás nélkül amit megláttál, szinte meg se nézted mi az, és még azt sem tudtad mennyibe kerül. És kicsit vártad hogy örülni fogsz, hogy de jó, azt veszek amit akarok, vagy valami történjen már, jöjjön egy jóleső érzés... de kurvára nem történt semmi, csak fásultan elmenekültél, és megállapítottad hogy még mindig gyűlölsz vásárolni. Hiába mondta a húgod, hogy menj, megdolgoztál érte, vegyél már valamit amiben emberek közé mehetsz, örülj egy kicsit. Leszarod.

Tudod mikor örültél? Amikor Günterrel voltál, és végre azt mondhattad valamire, akármire, hogy MOST ÉN FIZETEK. ÉN. És kibaszott sokszor mondtad ezt, és ekkor érezted hogy emögött van tartalom, munka, ez te vagy, ezt te elérted, már szabad vagy és nem kell attól tartanod hogy éhen halsz másnap amiatt mert kifizetsz egy kibaszott vacsorát. Igen, lehettél büszke magadra pár pillanatig, mert még talán sosem élted ezt át nyugodt szívvel... hát most igen.

Igazából ezzel az egésszel csak azt akartam neked mondani, hogy egyedül vagy. Meg kell találnod az utadat, nem szabad feladni, mert most nyomás alatt vagy kurvára, de attól még ellent kell mondanod, hogy láthasd mi az amit TE akarsz valójában, mert nem mindegy. Hiába ugrál körülötted Günter, ez mind csak mese, ez olyan szinten kompenzál valamit hogy az már beteges, ha én ide leírnám miket csinál, élő ember nem hinné el, minden másodpercben azt teszi amire szükségem van, sőt, általában előbb tudja mit akarok mint jómagam, körülbelül olyan mintha egy gondolatolvasó rabszolgám lenne, de ezt senki ne mondja hogy normális. 

Most szépen menjél Günter konyhapultjára, onnan nyisd ki az ablakot, mássz ki a tetőre, szívj el egy cigit, közben sajnáld kicsit magad, aztán ébredj fel. Ébredj fel, mert egyedül vagy, és ne legyél hülye bazmeg. Ja és ha lehet, több repülőjegyet már ne vegyél a hónapban.

Szólj hozzá!


2017.08.14. 14:07 Azanna

Egyébként én ennyi kisgyereket egy rakáson nem láttam még mint a nyaralásunk alatt, és a terhes nők száma is gyanúsan megszaporodott, volt egy pont amikor azt hittem hogy ezek engem üldöznek. Természetesen ez magamtól nem tűnt volna fel, hanem Günter boldogított velük. Ugyanis három dolgot tud észrevenni az utcán: a legkövérebb embereket, (és előszeretettel hívja fel rájuk a figyelmemet, ezúton is köszönöm neki) az összes cuki kisgyereket (igen, úgy mosolyog mindegyikre és megy barátkozni, mintha még nem látott volna gyereket) és a TERHES NŐKET. De úgy, hogy így elkezd kurvára vigyorogni, és simogatja a hasamat, mondom mivanveled ember, á semmi, csak szembe jött egy terhes nő, és arra gondoltam hogy mennyire várom hogy végre terhes legyél (végre, ily sok várakozás után?!). Na most amikor ezt először eljátszotta, akkor így mondtam hogy OK, wait a minute, megyek megölöm magam, később talán visszatérek, és húsz percig sokkos állapotban voltam. De a negyedik ilyennél már egészen megszoktam, végülis mindent meg lehet szokni, arra azért megkértem, hogy nyugodtan simogathatja a hasam minden terhesnél, de megjegyzést nem kérek hozzá. Szóval fokozottan megkérek minden terhes nőt, hogy ne sétáljon szembe velünk, mert van baj elég enélkül is.

Tegnap reggel 8-kor felültem a tetves buszra ami kihozott, és hajnal fél 2-re már ide is értünk a jövendőbeli országomba, Ez alatt az idő alatt kb. 25x gondoltam arra hogy feladom az életet, ilyen nincs bazmeg. És így mondom Günternek hogy aludjál, ne várj meg, de nem, ez itt szobrozott oszt várt, mintha nem két napja látott volna utoljára... KÉT NAPJA, ÉRTED KÉT NAPJA. Kb. 2-re át is értünk hozzá, és boldogan mondta, hogy akkor én legyek nála egész nap, benn lesz az irodában, nekem ma még nem kell dolgozni, aztán majd jön. Én meg így mondtam hogy bocsika, reggel megyek veled kofferestől a lakásomba, mert ki akarok pakolni, akarok találkozni a kolleganőmmel, és kell mennem kaját venni magamnak a hétre. Erre nekiállt hajnalban vitázni velem, ezen, amit már ötezerszer megbeszéltünk, hogy miért nem lakom én ott máris vele. Pont erre vágytam egy ilyen út után, ráadásul meg is betegedtem a kurva légkonditól. Mondtam neki hogy azt felejtse el hogy engem ide bezár, azt se tudom mi ez a falu, nincs jogsim, itt nincs busz, nem tudom mi hol van, üljek egész nap a lakásodban, ahol nincs semmim, ez tetszene mi? Hát én kurvára nem fogok függeni senkitől barátom. Minden nap majd elviszel dolgozni? Aszondja igen. Hát bazmeg, jó hogy egy ketrecet nem veszel nekem.

Az a baj hogy ez engem kibaszottul fáraszt, elveszi az összes energiámat, az hogy tökéletesen mindegy mit mondok, mindig az kell legyen amit ő akar, olyan mint anyám, ja nem, ezerszer rosszabb. Bármit mondok, leszarja. Le-szar-ja. És amikor mondom hogy inkább nem is mondok már semmit, akkor meg nem érti hogy mi a bajom, hát ő tekintetbe veszi a vágyaimat. Hát látom. Reggel aztán a kocsiban mondtam neki, hogy én hol akarok lakni-a kedvenc falum ahol először dolgoztam-  biztosra veszem hogy ma délután mikor találkozunk, már 15 lakást/házat kinézett ott, és közölni fogja hogy részéről bármikor költözhetünk, csak válasszak. (Az a hely egyébként jó nekem, mert vannak boltok, van busz a városba, vannak ismerőseim, és gyönyörű, én első percben amikor itt voltam, eldöntöttem hogy ott fogok lakni és pont.) És nem, van amiből nem engedek, oké, lehet hogy előbb fogok vele lakni mint nekem optimális lenne, de hogy nem fogom elásni magam a világ végére ahol ő lakik az biztos. Mondom, kezdek megőrülni, ez egészen biztos. 

Ma este pedig meg fogom mondani neki hogy ha nem hagyja abba ezt a baszogatást, akkor én elhúzok Máltára oszt akkor legalább nem kell ezen stresszelnie magát hogy melyik azonnali pillanatban költözzünk össze. Jó, tudjuk, ebből az lesz hogy nem mondok semmit, mert estére már valami mással fog sokkolni. 

Értem hogy ő először szerelmes életében, és mondta hogy nem tud ezzel mit kezdeni, és ezért viselkedik ennyire abnormálisan, de azért ha lehet ne nekem kelljen ebbe megdögölnöm, köszi.

Szólj hozzá!


2017.08.11. 18:47 Azanna

Azt hiszem kicsit kicsúszott a talaj a lábam alól. Nem is kicsit. Persze, sejtettem hogy örülni fogok hogy jön Günter, de azt nem gondoltam hogy vasárnap este idegesen rohangálok majd a lakásban, néha elsírom magam, és egy percre sem fogok tudni nyugton maradni. Mi lesz ha nem jön? -kérdezgettem a húgomat folyamatosan, - semmi nem lesz-mondta ő- mert jönni fog. Aztán reggelig volt időm ezen gondolkodni, mert egy percet nem tudtam aludni, ébren voltam amíg ő vezetett hozzám, mert szarráaggódtam magam hogy nehogy valami természeti katasztrófa történjen vele amíg ideér (mi lett velem, faszom) és igazából bevallom, hogy annak ellenére hogy mindig írt hogy épp hol tart, én valószínűbbnek tartottam azt hogy otthon alszik, és igazából ez az egész nem valóságos. Aztán amikor fél ötkor meghallottam a kocsiját, -ami csak az ő kocsijának a hangja lehetett, ez kétség kívüli- és írt, hogy azt hiszi itt van, mezítláb és pólóban rohantam le a zuhogó esőben, sötétben, és direkt lassan mentem az utcán, hogy legyen időm felfogni 10 méter alatt hogy ez valóban megtörténik most, és ez az ember tényleg eljött ide a kedvemért, de ezt nem sikerült tudatosítani. Csak késő délutánra.

Milyen volt? Tökéletes. Nem mintha bármiben hibát próbálnék keresni, nem szoktam, de a legnagyobb igyekezettel sem találnék. De egyébként az a legjobb az egészben, hogy tudok aludni baszki, ez valami lenyűgöző, hogy már nem szorongok faszságok miatt.

Egyedül az utolsó délutánon volt egy igen nehézkes órám... Mondta hogy van egy nagy kérdése, hát nem mintha nem tudnám mi az, de azért megengedtem hogy megkérdezze, hogy most a következő alkalommal akarok-e találkozni a lányával, és mondtam hogy nem, még kérek egy kis időt. Persze akarok vele találkozni, nagyon várom, és a világon semmi nem változik hogy várok-e még kicsit a találkozásig vagy sem, de olyan nyúl vagyok, hogy nem vett rá a lélek hogy igent mondjak. Félek hogy nem fog szeretni engem, nagyon félek. Meg különben is, ha már megkérdezte, gondoltam őszinte leszek. Természetesen megértette, gondoltam én hogy minden oké. Erre egy idő után látom hogy szállásokat nézeget, mondom neki mivan, ma már nem velem alszol vagy miapicsa, aszondja, ja hát augusztus végén jönnek a lányával ide, és velem nyaralnak. Kitört volna belőlem a parasztvér, de kaptam egy kisebbfajta szélütést, és nem szóltam semmit, hanem elmentem és vettem két szar lángost kétezerér bazmeg, oszt ez legalább kijózanítólag hatott rám. Szerencsére Günter elaludt, és ennek kifejezetten örültem, mert mellkasi nyomásom volt, utána pedig fuldokoltam, és elmentem gyalogolni a Balatonba, és közben reménykedtem hogy megfulladok, életemben még ilyen nyomorult rabságban nem éreztem magam, hogy testi tüneteket produkálok és fuldoklom a szabadságomért. Mondanám hogy jobb lett, de nem tudtam annyit úszni hogy letegyem ezt a rettegést és tehetetlen nyomorúságot ami körbevett és a mellkasomon ült. Persze mikor visszamentem, nem mondtam én semmit, csak reménytelenül szomorú voltam belül. Aztán rendbe jöttem magamtól, csak annyira lehetetlennek éreztem ezt a szitut, hogy nem tértem vissza rá, mert ez már az a kategória, hogy kommentálni sem tudom. Végül este bocsánatot kért, előadott egy monológot, amire nem reagáltam, nem tudok, de tudomásul vettem amit mondott, ez is valami, engem kicsinál ez az ember, én ilyet még nem láttam, hát beszélni nincs erőm mellette, elveszi az életemet, uralkodik a gondolataimon, biztosra veszem hogy meghalok ebben.

Szólj hozzá!


2017.08.06. 19:03 Azanna

Olyan hetem volt, beszarás. Kb. minden nap megismertem egy új embert, és még mindig nem tudom feldolgozni, nem tudok ezzel mit kezdeni, ha engem kedvelnek az emberek. Mindig izgulok előtte, hogy utálni fognak, én asszem ezt már nem növöm ki, és aztán kellemesen meglepődök, és kurvára örülök hogy szeretnek. A legjobb dolog ami a héten történt velem, az a húgom új pasija. Igazából én elsőként tartom számon, mert az előző aki az első volt, ő olasz volt, és nem tudtunk beszélni, mert nem mert angolul megszólalni (pedig előttem aztán nagyon kell félni, télleg...) ezért vele nem tudtam jóban lenni, meg hát nem is találkoztunk, tán két estét. És most itt ez a magyar fiú, egész héten minden este velük voltam, és ez nálam nagyon nagy dolog, egyetlen egy ember van akit minden nap el tudok viselni, az a húgom, és itt befejeződik a történet. És most így bemutatta ezt a srácot, gyakorlatilag együtt laktunk az elmúlt napokban, és annyira imádom hogy ez nem normális. 6 napja ismerem, és már az első este gondolatban testvérré fogadtam. Tud olyanokat mondani, hogy csak lesek bazmeg, pedig annyira kisgyerek, de néha ütve fáj amiket beszól, és általában igaza van sajnos. De ezt nagyon imádom mikor új nézőpontból láttat valaki valamit, és tulajdonképpen szeretem ha rájövök hogy nincs igazam. Ő meg ilyen, mond így félvállról valamit, de így kb. két szót, és le vagyok érvelve...és oké, kész vagyok, nem tudok megszólalni, igazad van, végem. Mindemellé határtalanul cuki, és pont tudja mi a kedvenc csokim, -és hoz is-  anélkül hogy megkérdezte volna, szóval asszem megtartjuk. Ma is jön, mert megbeszélték hogy nem jön, ezért jön, ez logikus, és egy nagy boldog családként mosunk esténként együtt fogat hárman miközben táncolunk. 

Egy kicsit izgulok, ezért írkálok most érdektelen baromságokat, mert hajnalban megérkezik Günti, nem tudtam lebeszélni róla hogy bejöjjön értem Pestre, mert amit a fejébe vesz, az úgy van. Pedig én úgy terveztem hogy ő egyből menjen a Balcsira, én meg majd vonatozok hozzá, fasznak vezessen ennyivel többet, és lefekszik aludni, még többet is fizettem hogy ez így lehessen, és mindent szépen megoldottam, de ő közölte hogy szerelmes, ezért én nem fogok vonatozni. Próbáltam tiltakozni, de húgom fiúja aszonta hogy hagyjam abba, ezért abbahagytam. Hát gyere bazmeg, ha ennyira akarsz. Még így online is terrorban tart, úgyhogy kicsit félek milyen lesz ez a 4 nap... Amúgy tudom hogy milyen lesz, veszettül tökéletes, de akkor is, 0-24-ben együtt lenni, és pofázni angolul, asszem eléggé be fogok sokallni a végére. (Nem, nem fogok.) De azért fura lesz nagyon. Múltkor majdnem kiröhögtem, mikor mondta hogy mennyire szeret velem beszélgetni, érted, nem tudunk beszélgetni, illetve hát ezt a legkevésbé sem nevezném beszélgetésnek, de ő el van tőlem ájulva, hogy milyen jókat lehet velem dumálni bármiről, hát apám még akkor hogy el lennél ha történetesen közös nyelvet beszélnénk... 

Nem tudom miért van ennyire odáig értem ez az ember, azt hiszem nem is fogom megtudni, de azért én mondtam neki hogy bocsesz, én nem tudom ezt viszonozni, ez nem én vagyok. Szerintem így korrekt. Mármint nem vagyok egy hideg pina, de nem fogom két percenként azt mondani hogy szeretlek, és nem tervezek semmit, hanem csak úgy vagyok, ez most így fasza nekem, és leginkább, nem ígérek semmit. Aszonta ő tud várni, hát akkor várjál, ugyan elég hamar meg fogod unni a várakozást, de én még egyszer fölöslegesen nem fogom semmibe beleélni magam az tuti. Csak titokban reménykedem, hogy nem megy le kutyába, hanem megmarad egy szemétláda fasznak, mert szeretem hogy végre van valaki aki beszólogat, és akinek én is beszólhatok és nem megy el sírdogálni, és nem kell az érzékeny kis lelkét ápolni, hanem végre magam lehetek mellette és öt percenként elküldjük egymást a picsába, és őszintén adhatom önmagam és a stílusomat, nem kell finomkodni meg visszafogni magam. Ezt már várom egy ideje. Úgyhogy most kiélvezem ezt a helyzetet, és lelkesedek a poénjainkért, meg azért ahogy basztatjuk egymást. Ő meg nyugodtan tervezgesse a lakásunkat, ha idejéből kitelik. 

Szólj hozzá!


2017.08.02. 01:12 Azanna

Annyira hálás vagyok azért a sok jóért amit kapok az élettől, azokért az érdekes, okos és jólelkű emberekért akik körbevesznek, tele van a szívem velük. Meg sem érdemlem őket. Nem én.

Már egy napja itthon vagyok, és ez az én nyaram, ez az én nyaram, évem, végre élek, minőségi időt töltök magammal, és a barátaimmal, és az igaz szerelmemmel, a húgommal.

Ma skypeolnom kellett Günterrel, mert kiadta parancsba, mondom oké, ha muszáj akkor fél órát, mert hazaért a tesóm és az új talánbarátja, és most innánk és ismerkednénk ha lehet. Húgom belépett egy percre a szobába miközben beszéltem, mert hozott nekem kávét, így Günter látta közelről a reakciómat, és felfedte a titkomat. Amikor a gyerek kiment a szobából, és visszatértem Güntermódba, már előre tudtam mit fog mondani... és valóban. Hogy ez nem is én vagyok, ahogy a testvéremmel beszélek, és ez mennyire édes. De igen, ez én vagyok, ez vagyok a legjobban én, ha a gyerek velem van akkor megszűnik a világ, ha csak egy percre szívok egy levegőt vele akkor is, végem van, nincsenek álarcok, nincs védekezés, van értelme mindennek, máshogy beszélek, viselkedek, a maximális felszabadultság érzetében lebegek, ő a tökéletesség az életemben, a mindenség. Nem is a legjobb barátom, se a testvérem, mi egyszerűen egyek vagyunk, nincs olyan rezdülése amit ne ismernék, és nincs olyan hogy ne tudnám épp mire gondol, vagy hogy ne ugyanazt a (szerintünk fergeteges) poént mondanánk ki egyszerre. Kibaszottul szerencsésnek érzem magam ha vele lehetek egy légtérben, még így is, hogy ma este szétharapta a jobb vállamat. Tökéletes gyerek. Én már el vagyok baszva, csak akkor működöm rendesen, ha mellettem van. Kár hogy szinte soha nincs mellettem.

Szólj hozzá!


2017.07.29. 20:09 Azanna

Talán akkor kezdett el minden megváltozni, amikor kimentem a húgomhoz Strasbourgba. Vagy nem tudom. Most véletlenül megtaláltam egy csomó képet, amikről azt hittem már rég elvesztek, szépen sorba vannak rakva időrendben, és félelemmel tölt el az a tempó amiben az elmúlt 3 évben éltem. És nem lassítok most sem, hanem gyorsítok, és folyamatosan pörgök valamin. Asszem én már akkor tudtam hogy nem lesz ebből a kapcsolatból semmi, amikor neki is vettem repjegyet, de végül nem hívtam el magammal. Mondanám hogy sajnálom hogy ráhúztam még majd' két évet, de nem. Kellett ez az idő, hogy tisztázzam magamban hogy mire van szükségem, és hogy beinduljon a fejlődésem végre úgy igazán.

Most épp mire van szükségem? Türelemre, mert az nincs. Még mindig nincs elég. Persze minden nap gyakorolom a munkában, néha rá is szólok magamra, ha épp elveszteném a türelmemet, nevelem magam, mert valakinek ezt is kell. 

Tegnap éjfél körül bejött Günter a szobába, oszt megszólal így magyarul halkan: utállak, -de csak így magának

was

aszondja semmi, biztos valami hülyeséget mondtam, miért mit mondtam? de olyan cuki volt hát nem bírom, besírtam úgy röhögtem, mondom neki te mekkora arc vagy, bejössz azt közlöd hogy utálsz, télleg semmi gond

Amúgy csomó hasznos dolgot tanítok neki, például azt hogy macikávé, meg hogy kussolj, de az utóbbit már előszeretettel alkalmazza velem szemben. Azt például nem hiszi el hogy a pakolj és a pokol az nem ugyanaz a szó, de bazmeg, így belegondolva tudod ki hinné el.

Annyit röhögünk, de megállás nélkül, találékonyságunk páratlan, én még életemben nem activityztem ennyit.

Legjobb mikor "hazaér" (pl. tegnap hozzám) és akkor elmeséli németül a napját, megértem, néha németül belekérdezek, aztán mikor befejezte akkor angolul reagálok. Totál megszokhatatlannak tűnik, és talán az is, fogalmam sincs, egyelőre tetszik ez a dolog, csak néha sajnálom hogy nem tudunk normálisan beszélni, mert türelmetlen vagyok, és még milyen messze van az hogy én tudjak rendesen... Mondtam is neki, hogy nem normális hogy nem németet keres magának, milyen egyszerű is az, és mennyivel könnyebb lenne a dolga. Hanem engem, akinél egy három éves is jobban beszél, sőt, a három éves kölcsön adta a mesekönyvét, és abból tanulok. Persze erre csak azt mondta, miért gondolom hogy ő a könnyebbik utat akarja választani?

Erre nincs mit mondanom. Soha életemben nem választottam még könnyű utat. Valaki mesélje már el milyen az, léci. 

Most már azon túl vagyunk, hogy nem költözöm vele most össze, felfogta, remélem legalább két napig békén hagy ezzel a témával, na jó, asszem tényleg megértette hogy ezzel engem stresszel, oszt ezt nem kéne, köszi van elég gondom így is otthon... Ma már csak lazán azzal sokkolt, hogy majd gyereket szeretne tőlem, napi sokkunk megint megadatott... Én komolyan nem értem az embereket, de nem is akarom, minek kell ilyen faszságokat mondani, hogy lehet ilyen dolgokkal csak így dobálózni, ki a faszom kérte hogy ezt mondd? Persze csírájában elfojtottam ezt a társalgást, a tőlem telhető legudvariasabb módon "soha többé ne beszélj nekem erről, kuss, nem akarom ezt hallani, nem akarok erről beszélni, idióta vagy bazmeg" annyira szeretem ezt a mélyről fakadó nőiességet ami tombol bennem, nem is én lennék, jó a végére odaraktam egy sorry-t hogy meglegyen az egyensúly, de érted na.

Felfoghatatlan számomra, hogy valaki/bárki/akárki, egy 3 hetes "kapcsolat" során azt mondja hogy gyereket szeretne tőlem. Még ha viccből is mondod ember, vagy azt hiszed hogy épp tényleg komolyan gondolod, vagy ha csak el akarsz érni épp valamit... akkor se. Ne már. Véletlenül se. Hogy emberek összeköltöznek pár hónap ismeretség után... Hogy valakik összeházasodnak kb. azonnal. Ti hol éltek? Persze hogy nem tudom ezt komolyan venni, és jól is teszem, de miért? Miért kell ez? Sosem fogom megérteni eskü.

És akkor aszondja, ne haragudjak, ő csak elmondta az álmát, többet nem beszél erről, megígéri, hanem ha eljön az ideje megcsinálja, és  nagyon sajnálja hogy azt gondolom hogy ez nem valós, mert én vagyok a tökéletes nő.  Milyen álmodat???? Jól vagy, faszom!? Hallod két hónapja még azt sem tudtad hogy létezem kb. Jézusom. 

Gyüttem Magyarországról, itt makogok, azt se tudom mi van, némely helyeken a wc-t nem tudom használni, ez meg már lassan a nyugdíjas éveinket tervezgeti.

Nem is az hogy megijeszt, vagy elborzaszt, vagy kiábrándít, elszomorít, felszínesnek hat, hihetetlennek, fölöslegesnek, értelmetlennek... hanem ez az összes, így mind együtt. És tényleg léteztek, hát legmélyebb tiszteletem a tiétek, de megérteni nem foglak titeket. Csak nevetni tudok ezen legbelül.

Szólj hozzá!


2017.07.27. 12:23 Azanna

Reggel 9. Akadt egy kis nőgyógyászati problémám, mely akut ellátást igényel. Az eső 4 napja szakad. Van egy darab hosszúnadrág nálam (igen, nem fért már a bőröndbe, gondoltam nyár lesz itt is bazmeg), a többi mind nyári cucc. Négy napja azt hordom, és épp kimostam. Oké, hajszárítózás. Nincs esernyőm. Ugyan, végülis napok óta vizes vagyok, mit számít. Nem érkezett még meg a német egészségügyi kártyám. El kell mennem egy hivatalba, amit nem tudok hol van, el kell intéznem dolgokat amiket nem tudom hogy kell, nem tudok beszélni, utána el kell mennem a nőgyógyászhoz, amit szintén nem tudok hol van, plusz utálom ha nem a saját nőgyógyászomhoz megyek. Utálok ügyeket intézni, utálok hivatalos ügyeket intézni, nem akarok eltévedni. Nem akarok németül eltévedni. Nem akarok létezni. Öt perc sírást engedélyezek magamnak, szigorúan stopperrel mérem. Az öt perc alatt aktívan sajnálom magam: Én nem tudom ezt megcsinálni, én haza akarok menni, még otthon sem tudok semmit elintézni, még a boltba is utálok lemenni otthon, hetekig halogatok bármilyen ügyintézést, utálok kimenni az utcára is néha, hogy a faszba csinálom én ezt most meg? Hogy? Itt? Egyedül? Nem fog menni, feladom. Oké, letelt az öt perc, ne bőgj, megcsináljuk. Elindulunk magammal, a kicsi én, meg a felnőtt, biztatjuk egymást a szakadó esőben. Másfél óra alatt végeztem. Másfél óra alatt mindent megoldottunk én meg én. Atyaég milyen gördülékenyen, és gyorsan megy minden. Nem tévedtünk el, nem csináltunk magunkból hülyét, a hivatalban is el tudtunk intézni mindent németül, aztán a dokinéni meg megdicsérte az angolomat, és jót beszélgettünk úgy mindenről. Fel nem foghatom. Nem fogom fel, miközben történik, benne vagyok, csinálom. Nem tudom elhinni. Utólag sem hiszem el. Ezek a dolgok nem velem történnek, ez biztos nem én vagyok, aki a rendelőben csuron vizesen viccelődik angolul, ez egy másik ember, aki felnőtten viselkedik, ez egy idegen, aki meg tud birkózni olyan dolgokkal, amikkel otthon magyarul se, segítséggel se néha. Én nem ismerem ezt az embert. 

 

 

-Ugye tudod hogy legközelebb csak két hétig maradok? 

-Igen, tudom, nem vagyok hülye. De te tudod hogy ha akarsz tovább maradni, akkor lehetsz nálam? Akarom hogy tudd.

-Nem tudok maradni, vannak ügyeim otthon, most egy darabig még csak két hét lesz. És a későbbiekben is, ha kiköltözöm, maradnék a mostani lakásban ha lehet.

- Lehet, tudod hogy fizetsz érte, mindegy mennyit vagy ott. Nem érted mit akarok?

- De értem. Csak én nem akarom. És nekem most az a fontos, amit én akarok.

 

Szólj hozzá!


2017.07.25. 19:20 Azanna

Na nem vett el. Ma még nem. Azért kicsit megkönnyebbültem. Viszont a tegnapi sokk is megvolt, hogy aszondja még idén megyünk Berlinbe, mindegy hogy érdekel-e vagy sem, jössz. Nem muszáj, de kötelező. Már rég volt ott, meg akarja nézni, nekem is meg kell akarni nézni. Olyan mintha átmosták volna az agyamat esküszöm. Fogalmam sincs hogy érdekel-e Berlin, de mivel senkit nem érdekel hogy engem érdekel-e Berlin, ezért akkor oké, ezt engedjük el, megyek Berlinbe. 

Komolyan alig várom hogy hazaérjek, és legalább egy hétig ne történjen velem semmi. Ja persze, mert második héten már jön utánam, és uralkodik az életem felett. Leigáztak bazmeg. Szerintem tényleg meg fogok őrülni, mert annyira kifáradok ebben az ellenállásban, és nem tudom hogy még meddig tartok ki, de nagy a gyanúm hogy napjaim vannak hátra. Az a baj, hogy megtörök majd, és akkor pontosan tudom hogy mi következik utána, egyszer már történt velem ilyen 2009-ben de az negyedennyire nem volt durva, mégis belehaltam. Jó, már nem halnék bele, már semmibe se, de akkor is, kell a fenének ez az egész. Megyek tanulni, addig se rettegek. Jó, de. Kurvára rettegek. 

Szólj hozzá!


2017.07.24. 09:07 Azanna

Muszáj írnom, azért hogy ne őrüljek meg. Letelt két hét, és pontosan a második hetem péntek estéjén szokott menetrendszerűen elkapni ez a valami. Be vagyok zárva önmagamba, és ilyenkorra már elfáradok. Elfáradok abban hogy olyan mintha kívülről nézném magam, mintha semmi inger nem jutna el hozzám. Mindenért harcolnom kell hogy megértsék amit mondani akarok. Néha már én sem értem magam. Talán már nem is akarok mondani semmit. Tompa vagyok, motyogok magam elé, a meglévő két személyiségemhez még csatlakozik kb. 23, be vagyok zárva egy kurva dobozba, és hiába próbálok kiszólni belőle, nem ért meg senki. Hiányzik az hogy ki tudjam fejezni a személyiségemet, de ez még annyira messze van, hogy azt hiszem talán sosem jön el. Hiszen hogy is jöhetne.

Még van hátra egy hét, aztán megyek haza, vagy vissza, vagy hogy is mondjam. Tiszta skizo ez az érzés, sehol sem vagyok otthon, de közben meg mindenhol. És akkor még a meglévő mindennapi küszködések mellé (amik otthon oly természetes automatizmussal működtek az életemben) itt van ez a férfi, és ez túl sok. Olyan mintha egyáltalán nem irányíthatnám magam, az egy dolog hogy nem tervezek semmit, és sodródok, de ez a sodrás baromi gyors.

Csak így nézek hogy mi a szar történik már, mi ez, azt sem tudom akarom-e, én nem tudok hamar dönteni, én félek, és nem tudok beszélni senkivel, mert nincs olyan ember akiben megbízok. Ide is azért kell most írni, hogy kiadjam magamból, mert az itteni magyar kollegáimnak sem mesélhetek. Nem szabad, nem beszélhetek a magánéletemről, erről a férfiről meg főleg nem, hiszen együtt dolgozunk, sőt bazmeg, ő a közvetlen főnököm. Sőt, milyen jó főnök. Arra született hogy irányítsa az embereket. Ezt mondjuk abban a másodpercben tudtam, amikor először megláttam. 

Egy senkiszar statiszta vagyok a saját életemben. Alig egy hete még azt mondta, ne legyen ez hivatalos hogy együtt vagyunk, hiszen együtt dolgozunk, (papíron, mert amúgy soha) és a többi főnökeink ne tudják. Ez teljesen logikus, és szeretem az ilyen kézenfekvő megoldásokat, úgyhogy örültem, és határozottan egyetértettem. Erre a minap csak úgy közli, hogy beszélt a nagyfőnökkel, és elmondta neki, és nagyon örül nekünk, és mindenki boldog. Miért? Miért kell ez? Aszondja, ja bocs, elfelejtettelek megkérdezni, remélem nem baj, és kiröhög. Elfelejtetted, aha... Utállak.

Másnap ott vagyok nála, megy a boltba, ötvenszer megkérdezi hogy hozzon-e nekem valamit. Nem kell nekem semmi, de azért mert olyan erőszakos, mondom neki, legyél boldog bazmeg, hozz egy tusfürdőt akkor, nem mintha másnap nem tudnék elmenni venni, de ok... És visszajön, nyolc flakonnal, hogy akkor milyen jó hogy vett nekem mindent, és nem kell hurcolnom magammal ha jövök hozzá. Hagytál amúgy valamit az üzletben is? Én ezzel annyira nem tudok mit kezdeni, csak állok a kibaszott konyhában, és nézek mint egy idióta, hogy ne már bazmeg. Szerintem érzelmi nyomorék vagyok, ez legalább biztos. És persze nem engedi kifizetni, ezekat a dolgokat, amiket amúgy nem is kértem. Hétvégén nem látott, mert apás hétvége volt. De persze tegnap este már jött is értem, előtte chaten kifejtette hogy össze akar velem költözni. Mondom nem, nem akarsz. Véletlenül se akarsz, meg se merem neki mondani erről a véleményemet, egyébként sem kérdezte. De én ne mondjam meg neki hogy mit akar, mert ő pontosan tudja hogy mit akar. Legalább valaki tudja hogy mit akar, ha már találnom kell ebben valami pozitívumot. Hol van az a boldog idő, amikor azt mondtad, hogy senkivel nem költözöl össze azonnal, mindig vársz legalább egy évet? Hova tetted ezt az embert? De persze erre is tud válaszolni... hogy ez a szabály rám nem vonatkozik, nincs mire várni, én vagyok a megfelelő feleség neki, érzi, és ebben is természetesen biztos, mert ő mindenben biztos. Ne szóljak én már bele abba amit ő gondol, mi közöm nekem ehhez, elég öreg már ő ahhoz hogy tudja mit akar, elég sok szar történt vele. Oké, értettem. Nincs időm még fel se fogni amit mond, erre legalább kellene nekem egy hét, hogy eljusson az agyamig, nem az hogy egyáltalán megállapítsam hogy örülök-e ennek, hanem hogy túléljem a sokkot. A sokkokat, amiket naponta kapok miatta. Aztán már írja, hogy mi lenne ha ma a szabadnapomon ott maradnék nála, amíg ő dolgozik, nagyon szereti ha ott vagyok, legyek mindig ott. Nem, nem akarok, nekem az nem az otthonom, bocsi, tényleg nem. Erre nem reagál, csak hogy reméli minél hamarabb annak fogom érezni. Mire tegnap estére odaérek, már be van rendezve a hálószoba kettőnknek, honnan az istenből szereztél bútorokat fél nap alatt, úgy hogy közben veled volt a lányod, mikor volt erre időd, egyáltalán szoktál te aludni néha? Miért, aszondja, nem tetszik?

Megölöm magam.

Olyan mintha az ég világon semmi beleszólásom nem lenne a saját életembe, és még azt sem tudom hogy mi a fene ilyen csodálatos bennem, hogy ennyire rohan valahova, amit nem tudok hol van, csak azt látom hogy fut, megőrült, nem normális, és ez kész öngyilkosság. Most így ülök itthon, (nem, nem maradtam ott, persze hogy nem) lenne egy csomó dolgom, de inkább írok, mielőtt belehalnék ebbe a tempóba. Most már így kezdek fosni, hogy holnap esetleg el is vesz feleségül, anélkül hogy megkérdezne van-e kedvem hozzá, vagy épp ráérek-e legalább baszki. Asszem nem én vagyok az erősebb.

El se merem mondani én hol tartok a mi sztorinkban, de valahol még ott vagyok leragadva hogy nahát, találkoztam valakivel, aki nem gyerek. Végre. De jó. Nem szoktam én elkapkodni a dolgokat.

És nem, nem költözöm sehova, nem, nem megyek férjhez, nem, nem bízok meg benned, esetleg majd egy év múlva talán megbízok, de azt is minek. Erre csak kiröhög, mert igazából egy geci. 

Szólj hozzá!


2017.07.21. 17:00 Azanna

Annyira vicces minden, egész nap csak nevetnék... Mondjuk azt is csinálom. Általában. Kínomban is, mert itt már nem sírok. Már TUDOK ALUDNI. Egy év után bazmeg, tudok aludni. Tudok enni is újra, nem izgulom szarrá magam munka előtt, úgy megyek dolgozni mint otthon. Olyan normális ember módjára. Persze minden 25X annyi ideig tart mire rájövök-a nyelv miatt- és lássuk be, nem nagyon fejlődik a nyelvtudásom, mert itt mindenki külföldi. Ma például úgy adtam át a műszakot egy csajnak, hogy mondom szia, bocs de nem tudok németül nagyon, aszondja semmi gond, én se. Hát örülök. Na mondom tudsz angolul? Tudtam, de elfelejtettem a német miatt, beszélni már nem tudok mondja ő. (De érted, németül se tud. Amúgy nekem ugyanez, mindig a német szavak jutnak eszembe, ezért kb. úgy nyomom hogy egy szó német, egy szó angol, oszt értsd meg ha akarod.) Aztán szépen elmondtam angolul mindent, ő megértette, majd válaszolt németül, én meg megértettem. Értjük, viszlát. Amióta elengedtem ezt a rakás szart, és laza lettem, annyira jól érzem magam, mint még soha. A világon senkit nem érdekel hogy makogok, kb. mindenki azt csinálja az egész városban, és én is boldogan megférek mellettük a magam makogásával. Itthon vagyok itt, kinyílt a világom, és annyi "barátom" lett most egy hét alatt, mint eddig 10 év alatt se. Az idézőjel avégett van, mert tudjuk hogy nekem nincsenek barátaim, nem megy nekem ez a közel engedünk magamhoz valakit dolog, de itt legalább szeretek, tudok, és merek kommunikálni emberekkel. Voltam már bulizni, sörözni a barátaimmal, és úsztam a Rajnában is. Mondjuk ezt napi 12 óra munka mellett nem tudom hogy csináltam, de egészen biztos vagyok benne hogy megtörténtek velem ezek a dolgok. A német kollegáim meg a legnagyobb arcok a világon, mondjuk sosem értettem minek is szidja őket mindenki, én jófej vagyok velük, és ez ezért ők is szeretnek.

Günterrel meg az van (a haverom nevezte el Günternek, mert szerinte aki német az csak Günter lehet) hogy mindig mindenben segíteni akar nekem, én meg szépen rövid úton leépítem a picsába, mert nekem nincs szükségem segítségre. Ettől állandóan ki van akadva, de persze iszonyatosan tetszik neki a dolog. Egyszer fogadtam el a segítségét, amikor számlát mentem nyitni, kellett tolmács. Meg ma kaptam 7 levelet, asszem azt is ő fogja elolvasni. De állandóan aggódik értem, aszondja esik az eső, eljön értem, mondom bazmeg, otthon is szokott esni tudod, lehet túlélem. Állandóan el akar vinni kocsival dolgozni, nem kösz, van busz. Mész kaját venni? Segítek, ne cipeld, nagyon messze vannak a boltok. A nagyon messze az nekik oda-vissza fél óra gyalog, de ebben már benne van az is hogy benn jártam a boltban. Nem, nem kell elvinni bevásárolni, el tudok menni bevásárolni. Valamelyik nap megbeszéltük hogy este találkozunk, oszt fogta magát, szó nélkül odajött értem ahol épp dolgoztam. Mondom neki te meg mit keresel itt? Azt hittem meg fogom ölni, ennél jobban semmit nem utálok. Pont az új magyar kolléganőnket tanítottam be, szépen hazavitt minket, egy kurva szót nem szóltam egész úton. Az volt az álmom hogy hazasétálhassak, beszélhessek csak magyarul, vagy sehogy, zuhanyozzak, csak úgy LEGYEK, ne angolul kelljen küszködni, aztán majd esetleg este találkozunk, miután kihevertem azt az idióta picsát akinek lányát ápolom. De nem, ő nem ad teret, nem ad időt, csak úgy odajön. Hát nem mondom hogy kedves voltam. Aztán a kolléganőm fejvesztve felmenekült a lakásba, én meg ott ültem Günterrel a kocsiban, azt hittem felrobbanok, de bazmeg, nem tudok angolul veszekedni, nem voltam képes megszólalni. Egy idő után aszondja nekem, látja hogy nem akarok most vele lenni. Hát jól látod kedves barátom. Hazudni kellett volna? Nem tudom. De ez már évek óta nem én vagyok, nem jópofizok ha valami nem tetszik. Távozott is nagy szomorúan, utólag belátta hogy hülye volt, aztán 3 óra múlva visszajött, és boldogan fröccsöztünk, én meg megköszöntem hogy hagy engem élni. Szombattól keddig együtt voltunk (munkát leszámítva) aztán mondtam neki hogy köszönöm szépen most egy kicsit elég volt, erre olyan szinten kiborult, hogy azt hittem már megint kifogtam valami majmot mint mindig. Aztán tegnap kiderült, hogy ő nem tudja ezt a szituációt kezelni, mert én hiányzom neki, és neki eddig még soha ilyen nem volt. Volt x barátnője, felesége, de neki nem tud hiányozni nő, csak a saját lánya. Mire ezt így kinyögte, azt hittem megyek és felkötöm magam. És ki az aki hiányzik neki? Én? Pont én? Mit vétettem a világ ellen? Valamit nagyon jól csinálok baszki. Láttam én hogy tapad mint az állat, és annyira örül a ténynek hogy hiányzom neki, rendesen boldog ettől, de nem tudtam mire vélni. Rendet kell itt tenni ezen a szemétdombon, hamar tisztázni az alapokat, nem hagyni hogy bekebelezzen ez az egész. Szükségem van az egyedüllétre.

Szólj hozzá!


2017.07.14. 23:30 Azanna

 

Két dologban voltam teljesen biztos életem során, hogy SOHA, DE SOHA nem fogom csinálni. Annyira biztos voltam benne, hogy gyakorta hangoztattam. Mindenkinek vannak olyan dolgai amiket szeret mondogatni, na nekem ezek voltak:

Az egyik az, hogy soha nem költözöm el a hazámból, mert én aztán baromi nagy hazafi vagyok, és különben sem bírnám egy percig se a honvágy miatt. 

A másik, hogy soha nem állok szóba olyan férfival akivel nem közös az anyanyelvünk.

 

Ez volt a két leglehetetlenebb, legelképzelhetetlenebb, tőlem legtávolabb álló dolog, ami valaha létezhet.

Ezek után mégis mi a faszt mondhatnék?

 

 

Szólj hozzá!


2017.07.06. 20:00 Azanna

Második turnus, első hét:

Ő: Nagyon kedvellek, nem tudom hogy miért... Mindig számíthatsz rám, akár munkában, akár magánéletben. Idejöttél, a semmiből az akaratoddal, mindent egyből megtanulsz, túl gyorsan tanulsz, nagyon bátor vagy, és mindig mosolyogsz.

Én: OK.

Második hét eleje:

Ő: Átjövök hozzád néha borozni, mert beszélgetni akarok veled, nagyon rossz hogy nem tudunk rendesen beszélni. Nem akarok tőled semmit, van barátnőm, nagyon jól megvagyunk, minden szuper. Kedvellek. Nagyon kedvellek. Még jobban kedvellek. 

Én: OK. (Fejben: Látom hogy nagyon jól megvagytok a barátnőddel, azért ülsz itt velem a teraszon minden este 2-4 órát illedelmesen, és 20 percig próbálsz egy német viccet elmagyarázni angolul, de nem tudsz angolul eléggé, én meg nem tudok németül, ezért szótárazgatunk hogy később nevethessünk. Érzem hogy nagyon jól megvagytok a barátnőddel, azért akarsz mindent tudni rólam mindenáron, és szintén ezért töltöd velem minden szabad perced hulla fáradtan, küszködve, hogy megérts, mert jobb dolgod nincs.)

Második hét második fele:

Ő: Nagyon szeretnék veled lenni, nem csaltam még meg a barátnőmet, és nem tudom hogy mi ez, de kellesz nekem, de nem hagyom el őt, mert nincs értelme köztünk ennek.

Én: OK. Persze, ne hagyd el. Persze, nincs értelme, hogy is lenne. Nyugi, én nem várok el semmit. És tényleg nem.

Harmadik hét:

Ő: Szeretem a barátnőmet, minden rendben, tudom hogy neked ez így rossz, és tudom hogy haragszol rám. Tényleg, nekem nincsenek érzelmeim feléd, nem szabad szerelmesnek lenni, kérlek ne legyél belém szerelmes, nem akarlak bántani.

Én: OK. Nekem ez így nem rossz, sőt, több mint kurvára jó. Nem, nem haragszom rád. Megtennéd, hogy nem mondod el öt percenként hogy ne legyek beléd szerelmes? Kicsit unalmas. (Plusz fejben hozzágondolva: tudom hogy nincsenek érzelmeid felém, azért simogatod állandóan a fejemet amikor azt hiszed hogy alszom, -de nem bazmeg, én sosem alszom, mert insomniás vagyok- és suttogod többször a semmibe hogy kisegér vagyok, és mindig mellettem leszel, mert muszáj hogy segíts nekem, olyan bátor vagyok)

Negyedik hét (én már itthon):

Ő: hiányzol, hiányzol, hiányzol, egyedül vagyok nélküled. Mit csinálsz? Hogy vagy? Küldjél képet mindenről, bármiről, akármiről. Skypeolunk? Léci, akarlak látni, muszáj veled beszélni. 2 óra Skype után: Hiányzol, gyere már vissza. Akarok menni veled a Balatonra.

Én: OK. Skypeoljunk.

Ja és léci ne írj angolul, mert nem értem amit írsz, nem jelent semmit... Írj németül, azt már értem. Ha valamit nem tudok németül, akkor majd írom angolul. Oké, fél mondat már német, másik fele még angol. Megőrülök baszki. Te érted amit írok? Írj már németül kérlek!!! Nem értem azt hogy oter thik Brian. A Brian az egy név tudod, te másra gondolsz. Jó, ki tudom találni mit akarsz, de baszki, írd németül.

Ötödik hét eleje:

Ő: Skypeoljunk már, mikor érsz rá, mit csinálsz, jaj, de kár hogy nem tudok segíteni, hú de jó hogy megoldasz mindent, erős vagy. Kérlek gyere már vissza, iszonyúan hiányzol, sorry for my stupid English.

Én: Persze hogy megoldok mindent, itthon fasza gyerek vagyok, csak kinn vagyok kisegér baszki, bár ott is egyre kevésbé.

Tegnap: 

Ő: Szia, skypeoljunk, azt akarom mondani hogy szakítottam a barátnőmmel, és veled akarok lenni, egy éve próbálom, de nem megy az a kapcsolat. Szeretném ha megtanítanál jobban angolul, és magyarul is akarok kicsit tudni, nem csak azt hogy buta liba, meg hogy köszönöm. És augusztusban megyek hozzád és elmegyünk a Balatonra. Már csak 4 nap és látlak, nem tudom hogy fogom kibírni. És tanítalak németül, hogy még gyorsabban haladj, és akkor már nem lesz semmi gondunk, minden tökéletes lesz.

Én: MI A FASZ??????

(Minek kellett heteken át ezeket a bullshiteket hallgatni, ahelyett hogy bevallanád magadnak az igazat, engem próbálsz átverni a faszságaiddal? OK, tudtam hogy idő kell, gondoltam kivárom, jól szórakoztam közben.)

Ő: Kapd be. Egyébként örüljek annak hogy látod a gondolataimat?

Szólj hozzá!


2017.07.02. 00:45 Azanna

Te szabad emberré váltál most. Ilyennek neveltelek, és végre megérkeztél bele. Elérted önmagad, innentől kezdve baromi nehéz dolgod lesz. Kösz anya. Mert ezt mondta.  Azonnal megértettem. Igen, ez van. Ez történt. 

Most születtem meg magamnak, kicsit talán sokáig tartott... de milyen jó itt lenni. Ezt a nyugalmat, ami bennem van, és magabiztosságot kettő perc alatt megszerettem. Félelmetesen nagyok ezek az erők, amik sodornak. Most még van egy hetem itthon, aztán kinn maradok két hét helyett hármat. Mert engem már most nem akarnak elengedni többé. 

Na gyerünk, csináljuk.

 

Szólj hozzá!


2017.06.30. 15:39 Azanna

Amikor a saját anyám azt mondja, hogy nagyon csodálkozik rajta, milyen erős vagyok, és milyen gyorsan és határozottan kilépek, minden szenvedés és hezitálás nélkül ebből a kapcsolatból... akkor már én is furán érzem magam. De nem szégyellem magam. Minden bizonytalan körülöttem, minden kibaszottul új, félelmetes és nehéz... semmit nem látok most előre... De ezt az egyet biztosan tudom, hogy ez a fiú nem kell.

Nincs több terv. Nincs terv. Nincsenek kalkulációk és fontolgatások, nincs terv tervének a terve, csak megyek az ösztönöm szerint. Meglepő, de mikor hajnal ötkor ott ültem vele, türelmesen várva hogy épp abbahagyja a sírást, és kinyögje amit épp akar mondani (amit persze tudok előre) pont azt mondta... Már megint. Hogy miért nem mondtam neki meg, hogy mit csináljon. Minden nap. Hagyjatok már a picsába, komolyan.

24 órán keresztül tartott mire újra embert faragtam belőle, vagy legalábbis valami kezdeményt. 24 órán keresztül nem aludtam, minden pillanatban ott voltam és simogattam a kis fejét, hallgattam az épp aktuális állapotát ami a hülyekurvavagy/tökéletesvagy közt váltakozott meglehetősen gyors intenzitással. Voltam én minden, vártam türelemmel hogy kicsit jobban legyen, kaját is csináltam, megetettem, elaltattam, tényleg mint egy kölyök. De azt hiszem ezzel tartoztam, mert tudom milyen geci szar ez az első csalódás szerű valami, nekem is volt, 13 éve. Na jó, szakadok. 

Nem tudom mitől lettem ennyire türelmes, de egyszer nem haragudtam rá. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy megmentem őt, felszabadítom, megmentem attól hogy úgy csináljon mintha akarna valamit, amit nem akar... De nem érti. Csak azt hajtja hogy ő akarja akarni. Édes fiam, én nem akarok senkitől semmi olyat amit nem akar. Nem kívánom senki életét tönkretenni, nem akarom hogy akard amit nem akarsz, azt akarom hogy menj a dolgodra, mert van bőven. Megmentettelek baszod, és fel sem fogod, olyan kis hülye vagy, mert félsz. De mitől? Értem én, csak azt nem hogy miért, minek? És belemenne mindenbe amit mondok, csak irányítsam az életét, csak oldjam meg helyette, élné az én álmaimat, félelemből? Eddig is ezt tette. Fel nem foghatom. Soha. Nem vagyok én life coach, se személyi edző, de leginkább, nem vagyok az ANYÁD. Nem szeretném, köszönöm, és ez most mindegyiknek szól, az összesnek... Én nem fogom megoldani az életedet. Csak azért se. Akurvaéletbemár.

Komolyan, azt hiszed, én nem félek? Nekem nincsenek problémáim? Egyetlen egy biztos pont nincs most az életemben, csak magam vagyok, oszt ugrok. Mert mi lehet a legrosszabb? Az hogy nem így oldom meg, hanem úgy. De megoldom. Növesszetek magatoknak ti is valamit oda, ahol úgy tűnik  nincs semmi. Vagy ne. De engem hagyjatok békén, örökre. Na ez az egy álmom váljon valóra pls. Kerüljenek el ezek az emberek engem, mert nem bírom, nem tudom, nem akarom, nem kell. Kérlek, nagyon kérlek, ne! 

Szólj hozzá!


2017.06.27. 19:57 Azanna

Azt hiszem, ezt a két életem van dolgot nem pont így terveztem.

Pont erre nem számítottam. Én csak viccelődtem, komolyan, mint ahogy sosem vagyok komoly. De ezt ne. Ez túlzás.

 

Tervek. Bazmeg Anna, hogy te mindig mindent eltervezel, magad sem tudod minek, aztán sosem úgy lesz. 

Nem tudok írni. 

Minden olyan egyértelmű. Nekem mennem kell. Mennem kell tovább, én nem tudok még egy fiút felnevelni. Nem is akarok. Most fog felnőni szépen, azért mert otthagyom. Eltelik 4-5 év, és talál majd egy fasza nőt magának, és hálás lesz nekem, hogy leléptem. Most itt ül egy szobával arrébb, hülye videókat néz mint mindig, át kéne menni, és megmondani, hogy ez ennyi és kész, nekem dolgom van, máshol, más emberek közt. Én az utamon vagyok, és a magam útja fontosabb mint az hogy őt neveljem fel. Ő pótolható, én, a magam számára nem vagyok az. Csak magammal tudom elképzelni az életemet. 

Nincs erőm felállni, azt hiszem, ma este még nem mondom meg. Csütörtökig meg kéne, mert vasárnap indul zarándokolni. És én azt akarom, hogy úgy menjen zarándokolni, hogy tudja, én már nem vagyok neki, és hasznosan teljen neki ez az út, ne pedig azzal, hogy hazudozik magának olyan dolgokról, amiket én jobban tudok hogy nem akar, mint ő maga...

Nézni fog rám cukin, szorongatja majd a kezemet, bevörösödnek a szemei, aztán elkezdenek majd ömleni a krokodilkönnyei. Tudom előre mit mond, de ő még nem tudja, hogy mennyivel jobban jár nélkülem, és hogy meg fogja találni amit keres. És az nem az én fekete lelkem.

Én? Nekem mennem kell, nem érek rá. Tudod van 4-5 évem, hogy felépítsem az életemet, ahelyett hogy másokat nevelek. Kurvára izgalmas már most, és azt hiszem egy percre sem fogok unatkozni. Nekem nem kell két párhuzamos élet. Egyet fogok csinálni magamnak. Az teljesen az enyém lesz. 

Szólj hozzá!


2017.05.29. 12:14 Azanna

Már kezdtem azt hinni, hogy valami igen komoly baj van velem. Hulla fáradt voltam, rosszkedvű, depressziós, el-el sírtam magam, nem volt erőm, és aludtam folyton. Azt gondoltam, oké, biztos így maradok. Ez négy napig tartott, aztán hirtelen visszakaptam magam. Majd rájöttem, hogy már megint el akartam sietni a dolgokat... mégis milyen állapotban kellene lennem, 14 nap 12 órázás után, amikor minden percben valami új inger ér, és a stressztől úgy lefogytam mintha kurvára nem adna senki enni, állandó feszültségben létezni, hát még jó hogy kikészültem.

Azóta már lefutottam pár szigetkört, úsztam sokat, csupa jó dolog történt, voltak nyelvóráim, és még családoztam is. Húgommal is sikerült megfelelő időt lenni, azaz szombat déltől vasárnap késő estig. Valahogy ő olyan nekem mint a drog, nem tudom az mit csinál akinek nincs testvére, borzalmas lehet, de semmilyen tevékenység, se barátok, semmi nem ér fel azzal hogy mellettem van. Eddig is érzékeltem ezt, de kicsit azért megdöbbentem, mikor a strandon pont arra érkeztem vissza a törölközőmhöz, hogy a fiúnak magyarázza, hogy másfél-két nap kell neki belőlem, és akkor már jók vagyunk, az úgy elég töltésnek, ez az alap. Egy napot strandoltunk, aztán este mozi, szétválunk aludni, reggel megyünk családi vizitre egész napra vidékre, hazafelé még kirándulunk egyet, aztán este együtt megyünk futni. Nem sok. Olyan gyorsan eltelik. Valahogy ez kell, hogy általában ugyanúgy gondolkozik a dolgokról, de ha nem, akkor is iszonyat jól megdumálunk mindent, tudja mire gondolok, és nem kell szarrámagyarázni semmit, állandóan veszi a poénokat, és ugyanolyanokat gyárt ő is, mert tökéletesen egyforma a humorunk, és teljesen magam lehetek mellette. Ez olyan mint hogy öcsém mondta egyszer, hogy a két legviccesebb ember akit ismer, az én és a húgom vagyunk, és egyetértettünk, mert nekem meg ők ketten azok, szóval ez így oda-vissza működik, nincs ebben semmi különös, sőt, gondolom normális, de hogy a legjobb érzés a világon az tuti. Persze lehet hogy ez mégis különleges, mert pl. a fiú egyáltalán nincs ilyen viszonyban a testvérével...

Amikor összejöttünk, akkor húgom pont nem volt itthon egy évig, tehát "nyugalom volt", aztán mikor hazaért, akkor a fiú nagyon utálta eleinte, mert féltékeny volt rá, és nem értette hogy most mi van, de hát ez ilyen, vagy hozzászoksz, vagy szenvedhetsz, mert olyan fontos úgyse leszel mint ő, mert ez valami zsigeri kötődés ami olyan mint a légzés, okvetlenül szükséges. Persze ezt most nem úgy kell elképzelni hogy állandóan együtt vagyunk, mert a legkevésbé sem, de ha épp igen, akkor nagyon.

 

Már csak pár nap és ismét útra kelek, várom is, nem is, de az biztos hogy megint gyorsan le fog pörögni, és összességében jó élmény lesz. Azt mondta a fiú, hogy mennyire király nekem, hogy most már bárhol lakhatok, ahol csak akarok, és valóban, jó ennyire szabadnak lenni. Kicsit várok hogy kibasznak-e, de remélhetőleg nem, aztán kitalálom hogy hol szeretnék lakni. Ez a kitalálom, ez olyan, hogy csináljunk úgy mintha nem tudnám, de persze hogy a Balcsinál.

 

 

 

 

Szólj hozzá!


2017.05.24. 09:25 Azanna

Azért az sokat elárul, hogy a fiú annyira elrejtette a párnámat, hogy alig találtam meg első este, aztán közölte, hogy fasza hogy hazajöttem, mert végre megint nem fér el az ágyon, és egész éjjel azért harcolt hogy legyen helye. Mindebből természetesen én semmit nem vettem észre, különben is, mindenkinek megvannak a maga harcai, tanuljon önérvényesítést. Tegnap mentem a masszőrömhöz, gyalog, és elég szarul lettem útközben, aztán rájöttem hogy azért, mert annyira rossz itt a levegő, büdös van, még jó hogy nem kell bemennem a belvárosba, ez is bőven elég. 

Aszondta a fiú, hogy izgul hogy hol fog parkolni, mert új helyre megy ma dolgozni, és órák óta ezen gyötrődik. Én ezt igyekeztem nagyon komolyan venni, és támogatni őt abban, hogy minden bizonnyal meg fogja oldani ezt az egetrengető problémát. Kicsit meséltem neki, hogy sosem tudtam hol fogok aludni, és hogy jutok el oda ahol fogok, nem tudtam másnap mit csinálok és hol, nincs semmi gyakorlatom az intenzíves betegek ápolásában, még magyarul is nehéz lett volna, nem hogy németül megérteni amit épp kell, és megtanulni mindent. Mikor elromlott az egyik gép, akkor telefonon megérteni a szervízt, megjavítani... Eszközöket rendelni, abból a nagyjából ötven szóból amit tudok... (jó, lehet hogy 70) Telefonálni az orvossal, mikor rosszul van a beteg... ezeket úgy éltem túl, hogy belül, nagyon mélyen, visítottam a röhögéstől, hogy mit művelek éppen.

Plusz még az a nem elhanyagolható körülmény, hogy néha random időpontokban benyögtem hogy kecske, mert hasonlított egy másik szóra amit valójában mondani akartam, de nem tudtam kiejteni helyesen, így kecske lett belőle. 

De azért igyekeztem megérteni hogy izgul, csak közben hálás voltam, hogy én már nem izgulok semmin bazmeg.

Szólj hozzá!


2017.05.23. 13:47 Azanna

Tegnap hazaértem. Így két hét után. Nagyon furcsa érzés, olyan mintha kettészakadtam volna. Ebbe (sem) gondoltam bele. Hogy innentől kezdve két életem van. Van egy kinn, amit a fiú nem ismer, el sem tudja képzelni milyen. Nem lehet elmesélni, nem lehet képen megmutatni, nem lehet átadni. Egyszerűen ő nem tud róla. És van egy itthon, amivel meg én nem tudok most mit kezdeni. Baszott furcsa. Tettem két kört a lakásban, eltelt egy-két óra, és így mondtam, hogy oké, akkor köszi szépen, én mennék vissza. Honvágyam van. Itt érzem magam idegennek. Én a kisvárost akarom, a szép tájat, a teraszomat vissza, a napirendemet, a küzdelmeket, a lovakat amik mellett minden este elsétálok, és megsimogatom őket. A cuki főnökeimet, a német kollégáimat, azt a sok nevetést, és vicces szitut amiben részem volt. Nem ezt a nyúlszaros lakást, a bugyuta nyúllal, aki nem ismer meg, és fél tőlem. És hogy milyen büdös, ezt csak most veszem észre, eddig nem tűnt fel. Persze nyilván, ez nem a nyúlról szól, nem is erről a lakásról amit gyűlölök, hanem össze vagyok zavarodva, hogy most mi a fasz van. 

A fiúval is az van, hogy nem tudom, nem tudom mit kéne érezni. Én nem értek ehhez. Azt hittem hogy majd ilyen gyötrő honvágyam lesz, meg ő is őrülten fog hiányozni. És közben nem. Most ez baj? Olyan őrült tempóban telt ez a két hét, hogy egyszer nem jutott eszembe hogy bárki hiányozna. Hazaértem, és így oké, örülök neki hogy itt van, de itt kimerül a történet, talán ez kevés, nem? Semmi nagyjelenet vagy érzelem. Mármint én aszittem na. Hogy valami. De közben semmi. Mivanitt, Talán az, amit az új kedvenc kollegámnak mondtam. Hogy nincs időm érezni. Egész nap annyira kell koncentrálnom a munkára, meg a nyelvre, hogy nincs időm érezni.

Nem akarom látni a családomat, itt vannak 200 méterre, de nem merek átmenni, mert félek hogy összeveszek anyámmal, tegnap nem, ma sem, talán majd holnap. Mi a fasz történik. Most míg kinn voltam, belém rúgott egyet, és történt valami helyrehozhatatlan bennem, nem fog visszaállni a régi rend, sosem lesz már olyan közel hozzám mint volt. Erről majd próbálok írni, hátha segít. De nem abban hogy helyreálljon a kapcsolat, hanem hogy elfogadjam hogy nem fog. 

 

A 13. napomon mentem "haza" a munkából, szakadt az eső, kurvára görcsölt a hasam, meg az ezzel járó izgalmak, akartam boltba menni, de nem tudtam hol van, eltévedtem, tele volt a faszom mindennel, az összes nehézséggel... Betelt a pohár, aznap már a huszadik lehetetlen helyzetben voltam, elborult az agyam, és arra gondoltam, hogy talán fel kéne hívni valakit hogy elsorolhassam mennyire elegem van. Felnéztem az égre, elmosolyodtam, és ott, akkor megértettem, hogy nem kell. Nem kell senkit felhívnom (mert amúgy aztán nagyon az a telefonálgatós típus vagyok, gondolhatod) nincs kit felhívnom, nincs senkire szükségem, soha többé nem is lesz úgy igazán, magam vagyok, és ez jó így. Oszt mentem tovább, boldogan. 

Tele van a szívem az új emberekkel akiket megismertem, azzal a végtelen jósággal, szeretettel és türelemmel amivel felém fordultak. Itt most sok olyan dolog van, amit nem írok le. Talán legközelebb.

Szólj hozzá!


2017.05.06. 01:20 Azanna

Változások. Hogy utálom őket. Közben mégis keresem, nincs jövő nélkülük. És ezt most életem első saját laptopján írom, egy fergeteges 3 napig tartó 30. születésnap ünnepléssorozat után. Pont úgy, ahogy akartam. Hónapokkal ezelőtt eldöntöttem, hogy a szülinapomat még lesz időm megünnepelni, aztán indulok az új életembe. És, mit ad Isten, épp hogy eltelt pár nap, és csörgött is ma a telefon, hogyaszondja, tudom hogy hirtelen, de elindulnál vasárnap? Nem, jövőre, vagy inkább soha, ez az ami a fejemben volt. A válaszom pedig épp ezzel ellentétes, természetesen, azonnal. Azóta minden olyan látomásszerű, mondanom sem kell hogy már most péntek estére bepakoltam a bőröndömet,-azt a bőröndöt amit az elmúlt időkben a kételyeim közt szenvedve álmatlan éjszakáimon ki és bepakoltam gondolatban ötezerszer- vettünk még pár cuccot, és én készen állok. Boldog vagyok, és várom. Nem félek. Annyira lelkes vagyok, és tudom hogy nem lesz semmi baj. Nem tudom bazmeg hogy hogy fogom megoldani, úgy mindent, de hálás vagyok a főnökömnek, hogy a legjobb helyet adta nekem, és megelőlegezte a bizalmat. Olyan helyet, amiért mások ölnének. És én kaptam, én aki még el sem kezdtem itt dolgozni, semmit nem tettem le az asztalra. Mindezt azért, mert benn volt a vizsgámon, és fél órát beszélgetett velem, és megszeretett. Imádni fognak Anna, el lesznek ájulva tőled, ebben biztos vagyok-mondta ő- és nem értem, miért mond ilyet nekem, csak úgy ok nélkül nem mondaná, de mégis, mit látnak bennem, amit én nem veszek észre, nem tudom, de kibaszott hálás vagyok, hogy így állnak hozzám az emberek.

Most sírnom kéne, vagy beszarni mint állat, rettegni, vagy valami hasonló dolgot, ehelyett nézem ahogy a nyúl a laptop kartondobozát rágja szét sosem látott precizitással, és boldog vagyok. Annál többre úgysem vagyok képes, mint hogy mindent megtegyek. Remélem pont elég lesz.

Szólj hozzá!


2017.04.24. 22:40 Azanna

Már csak pár hét. A pár, az lehet kettő is, igen, elég rémisztő. Mostanában csupa olyan dolgot próbáltam ki, amit önként soha nem tennék, csak azért hogy edződjek. Egyszerűen csak becsukom a szemem, és nem gondolok semmire, ugrok. Mint minap a kamikaze csúszdán, mikor álltam a tetejénél, és megállapítottam, hogy na ez pontosan az, ahol én a büdös kurva életben nem fogok lecsúszni, már attól szédültem ahogy lenéztem. Aztán mikor láttam egy bátor ötévest, aki megtette, lesápadtam, és azt mondtam, ez csak egy tetves csúszda, és konkrétan gondolkozás nélkül ugrottam. Azt most hagyjuk, hogy csúszás közben egészen biztos voltam benne, hogy azonnal meghalok, illetve utána még negyed órán keresztül úgy remegett a lábam, hogy alig bírtam állni. Lényeg hogy szentül meg voltam róla győződve, hogy valami egészen hatalmas tettet hajtottam végre, és hát lássuk be, ez így is volt, önmagamhoz képest mindenképp.

Voltam a barlangban is, 4-ből 3-an úgy mentünk, hogy klausztrofóbiások vagyunk tuti, és rettegtünk. Na ki lehet találni ki volt hármunk közül klausztrofóbiás, valóban. Hát én. Naná. Életem eddigi legmeghatározóbb élménye volt ez a két óra. Annyia, hogy le se lehet írni. Talán részegen le tudnám, vagy még úgy se. Már úgy kezdődött, hogy egy 15 méter magas (jó, kétszáznak tűnt, na) létrán kellett lemászni. Ezt sem gondoltam volna hogy valaha meg merem tenni, csak azért sikerült, mert sötét volt, és nem láttam hogy mi van alattam/körülöttem. Egész jól ment minden egész az ötödik percig, amikor is rájöttem hogy a faszom akar a föld alatt kúszni. Mert hogy én ezt az egészet nagyon nem így képzeltem el, és intenzíven gyűlöltem az összes körülöttem lévő embert akiknek még van pofájuk ezt az egészet még élvezni is. Hát nem stílusom olyan szűk helyeken a sárban préselődni, oldalt fekve, ahol épp hogy a csípőm átfér. Kegyetlenül gyűlöltem az egészet, de persze csak belül. Minden második percben elmondtam a csajnak aki engem kísért, hogy én ezt nem tudom/nem megy/ ide nem tudok felmászni/nem tudom megtartani a súlyom, és mire végigmondtam, már sikerült is. Már ez önmagában kurva jó érzés volt. De az még jobb, hogy egyszerűen muszáj volt. Én ilyesmivel még nemigen találkoztam, azt hiszem nem is éli át mindenki, hogy egy adott szituációt muszáj megcsinálnod, mert nincs más opció. Folyton eszembe jutott, hogy oké, akkor én itt most megállok, kész, feladom, nincs tovább. És nem lehet. Nem lehet bazmeg, mert senki más nem mászik fel helyetted, nem tudják megoldani helyetted. Nem adhatod fel. De nem úgy nem adhatod fel, mint mondjuk a futást, ott megállsz oszt mi van, semmi. Vagy ahogy félbehagytam bármi mást az életben. Nem, ez hihetetlenül kegyetlen. Eldöntöd hogy megállsz. És a következő pillanatban jön a felismerés, hogy baszod, nem lehet, akkor itt fogsz feküdni életed végéig, itt fogsz élni a föld alatt, mert egészen egyszerűen nincs más lehetőség, mint haladni. Nem is az hogy adrenalint adott , persze azt is, hanem a saját kurva csapdámban fetrengtem, mert én mentem oda, magamtól, és ezzel szembesülni, hogy kicsi vagyok, és tehetetlen, alá kell vetnem magamat a körülményeknek bármennyire is nem hiszek magamban... ez nagyon durván földhöz csapott. Hogy nincs választás. Ez van, és kész.

A hab a tortán az volt, amikor egy résen kellett leereszkedni, épp hogy átfértem, és az történt hogy beszorult a sisakom. Ott lógtam a sötétben, a fejem a sziklának nyomódott, a sisakom beszorult, a sarat lélegeztem be, a bal vállam és a jobb lábam is beszorult, a maradék részeim meg lógtak a semmibe... Na ott, akkor, történt valami, rámtört egy pánikroham, vagy tudja a tököm hogy mi volt az, de olyan szinten megijedtem, igen, bepánikoltam, elkezdtem a nyolc társam előtt üvöltve zokogni. De annyira bőgtem, és az istennek sem tudtam abbahagyni, halálosan szégyelleném máskor hogy más előtt sírok, ilyet sosem teszek, de egyszerűen a pániktól bömböltem, és úgy éreztem hogy én ezt most nem tudom uralni. Ott lógtam, és zokogtam, soha nem sírtam még ennyire. A többiek meg álltak alattam/fölöttem, és hallgatták néma csendben hogy sírok. Aztán egy-két perc múlva közöltem hogy jó, akkor most kiszabadítom magam, abbahagytam a sírást, és megszabadultam valahogy. Persze két méterrel mélyebben már csak szégyenlősen mosolyogtam, mintha mi sem történt volna, aztán az egyik kísérő srác odajött, megsimogatott, és mondta, hogy ez teljesen rendben van, ő is ugyanígy érzett az első alkalommal. Természetesen nem hittem el neki, de azért kedves tőle. Érdekes egyébként, mind ezt mondták, hogy így keveredtek oda, hogy le akarták győzni a félelmeiket. Utána már csak kisebb rohamok voltak amiket hangtalanul nyomtam el magamban, mondjuk kb. tízszer bőgtem el magam, de hát ez a nagyroham után adta magát, nem is törődtem vele, hogy folyik a könnyem miközben nyomorogtam. Úgyhogy ja, ezek a helyek nem nekem valók. Pont ezért mentem.

Ez nekem életem legjobb élménye volt. Bár meg lehertne fogalmazni azt amit éreztem a tehetetlenség közben. Nem tudom átadni, de elfelejteni soha nem fogom. Hazaértünk, tetőtől-talpig sarasan lementem még elszívni egy cigit egy sörrel, és lefeküdtem a ház elé a betonra széttárt karokkal, és egészen biztos voltam benne hogy szét fogok robbanni a boldogságtól.

Nem fogok gondolkozni, nem mérem fel, hogy merem-e. Tudom hogy nem merném, ezért csak megyek. Belemegyek ebbe a szarságba, bármi lesz is ott én megteszem amit tudok.

Szólj hozzá!


2017.04.12. 00:13 Azanna

Hirtelen váratlansággal csapott le. Jött egy telefon. Ma egy hete. Utána kicsit kóvályogtam, olyan volt mintha kívülről figyelném az életemet. Tulajdonképpen még most sem hiszem el. 

Egyszerűen meg voltam sértődve. Vérig. Már csak olyan mintha kihúzták volna a szőnyeget a lábam alól. Kurvára elestem, és most nem az hogy nincs erőm felkelni, dehogynem van, csak kurvára semmi kedvem hozzá.

Én mindent megtettem,amit tudtam, kihajtottam a belem-mondtam a fiúnak- ha nektek ez se elég (nektek=univerzum,világmindenség és hasonlók), akkor én leszarok mindent, itt fogok feküdni az ágyon, és regényeket olvasok egész nap. Jó-mondta a fiú- nyugodtan tégy így. 

Úgyhogy egy hete fekszem az ágyon, napi 3 könyvet elolvasok, csak akkor állok fel, ha főzök, vagy edzek. És ennyi. Így tervezem leélni az életemet, eddigi tapasztalataim alapján egész kellemes, mondjuk kissé ingerszegény.

Mert ezt nem bazdmeg, nem tudom felfogni. Felkészültem mindenre: a terv tervének a tervét is elkészítettem. Kurvára körültekintő voltam. Legalább 4 variáns volt a fejemben, különböző természeti katasztrófák esetére értsd: megbukok a vizsgákon, kirúgnak/felmondok, elhúzódik a tanfolyam, később jutok ki/elfogy a pénzem. Mindenre volt opcióm. Hittem én. 

Igazából én büszke vagyok az életre hogy így bánik velem. Legalább akkora mocsok állat, mint én vagyok. Most is vigyorogva írok, mert én igazából ezt élvezem.

Az van, hogy mindenki megbukott. 10-ből mindenki. CSAK ÉN NEM. Csak én nem. Annyira nem, hogy 96%-ot írtam. (Jó, kurvára felbasz hogy nem 100, ezért örülni sem tudtam, lépjünk túl) Szóval remegő hangon felhívott a tanárom, hogy nem tudja mi lesz, az egész terv dugába dőlt, nincs tovább csoport, nem tudunk haladni. Nem tudja mi lesz, majd hív.

Én itt leragadtam. Nem tudom ezt elhinni. Ilyenek nem történnek emberekkel. Nem bazmeg. Hogy egyedül maradok egy csoportos tanfolyamon. 

Most így lógok a levegőben (máshol folytatni nem tudom, ez bonyolult, de nem opció, vagy velük vagy sehogy) kurvára nem tudom hogy mit kezdek magammal. Higyjek nekik, hogy majd hívnak? Nem természetem az idegenekben való hit. Dolgozni, itt? Mit? Ebben a szarban nincs kedvem. Mennyire lenne! De már nem gyűlölöm magam annyira, hogy éhbérért gályázzak.

 

Még lenne egy hónapnyi tananyag, nincs munkám, nincs pénzem, fogalmam sincs hogy mit akar az élet velem. És fekszem az ágyon, és klasszikusokat olvasok. 

 

Szólj hozzá!


2017.04.03. 23:59 Azanna

Tudok várni dolgokra. Szó se róla. Talán néha túl sokáig is. Például minden éjjel elkap hogy írjak. Rámjön, kényszeresen. Aztán mégsem teszem. Mert megszoktam, hogy melóban, mikor már kitombolták magukat, és végre elcsendesedtek, a benti gépemen pötyögök, éjjel. A csendben. Március 1 óta nem dolgozom. Na ezért nem írok. Mert nincs min. Most is csak azért, mert már annyira kell, muszáj, hogy leküzdöm ezt az ellenérzést, hogy a másén írok.

5 éves koromtól három nyáron át volt a legjobb barátom. Utána pedig 15 éven keresztül volt a képzeletbeli legjobb barátom. Minden kibaszott este, átöleltem Ubult, a játékelefántomat, és elmeséltük együtt Áronnak, hogy mi történt velem aznap.Sosem maradt ki. Elképzeltük Ubullal, hogy milyen lett Áron, tanakodtunk, vajon szeplős-e még, vagy elfelejtett-e magyarul-ami elég valószínű, hisz barátságunkkor sem az első nyelve volt-, és amikor beköszöntött a jó idő, tudtuk hogy megint egész nyáron ott leszünk. És reménykedhetünk. Hogy megjelenik. Nyaranta órákig lógtam a zöld kapun, hogy hátha kijön az udvarra, mintha el sem ment volna, és folytatjuk azt ami félbe maradt. Bennem van az a sok gyötrődés, önsanyargatás, vágyakozás amit Áron köré építettem, ez az egész misztérium. Amikor mondta hogy külföldre költöznek, azt gondoltam, ez miattam van. Nem vagyok elég érdekes ahhoz, hogy itt maradjon. Ez elég nevetséges következtetés egy nyolcévesforma gyerektől, de én hittem, hogy én vagyok az oka a távozásuknak. Teljes meggyőződéssel. Akkora árkot ástam magam köré, hogy soha senki ne ugorhassa át, és ne tudjanak megközelíteni. Belőle pedig hatalmas lufit fújtam, az a pár hervadt kis történet, emlékkép ami megmaradt róla, hatalmassá dagadt, és ő lett az én legeslegjobb képzeletbeli barátom. Mindig mellettem volt, és mindent együtt csináltunk. Gyerekkoromban beszéltem hozzá, később a naplóimat neki címeztem. Hát így kezdődött. Nem múlt el úgy nyár, hogy ne úgy indultam volna neki: most látni fogom.

Mindig megkérdeztem a nagymamáját, mikor az utcát söprögette, hogy hogy van Áron. És ő boldogan mesélt róla, ha épp volt új hír. Kétszer is volt szívinfarktus közeli élményem, egyszer, amikor írt nekem egy levelet, de a levél egy évet várt rám a nagyinál, és mire odaértem elkallódott... Másodszor, mikor a szokásos zöld kapunál megint kaptam róla híreket, hogy Pesten van, és szeretne látni. Igen ám, csak én épp nem ott voltam, hiszen nyaraltunk... 2 nappal később mentünk haza, mint ahogy ők távoztak. Talán ez volt az utolsó hír, olyan 15 éves koromban. 

De a legenda töretlenül élt bennem, életben tartottam, talán olyan hat éve engedtem el. Mármint a képzeletbeli legjobb barát funkcióját. Mert őt magát, már az utolsó nyarunkon elengedtem, mikor szembesítettem magam azzal, hogy nem érdemlek meg senkit.

Ilyen ez. Kell valaki. Akinek mesélek. És mindig van. Már nem ő, de van. Néha arra gondolok, ez egy betegség. Persze, két perc alatt rá lehet fogni. Én akkor, már ilyen korán, ezt az utat választottam. Kell valaki, akinek a sok sötétséget elmesélhetem. A mélységet ami bennem van..., ahogy tudok ragaszkodni..., azt ahogy tudok szeretni.... a rengeteg titkomat amivel együtt élek és sosem kapok feloldozást mert nem szabad elmondanom senkinek. Ezeket nem láthatják mások. Na ezért van mindig egy legjobb barátom. Akit idealizálhatok. Nagyon fontos, hogy ő megért engem. Nem helyesel mindenre, sőt, meglepően hallgatag, de legalább beavathatom. Ez baj? Abnormális? Talán. Nem tudom. Régóta nem is érdekel. Mivel mindig is velem volt, örökké meséltem neki(k), megszoktam hogy ha kell, előveszem őket és meghallgatnak. Ez természetes.

Igy tudom megvédeni magam, attól hogy valaki eljusson hozzám. Érdekes, hogy attól védem magam a leginkább, amire valójában a legjobban vágyok. De mit tegyek, ha nincs olyan személy, akit beavathatnék a bizalmamba. Inkább így élünk mi. 

Vicces, hogy van valahol a világban egy személy, aki már a létemet is réges-rég elfelejtette, de én belőle építettem magamnak világot. Ő volt a kezdet. Összesen 3 ilyen létező-nemlétező barát volt/van. Remélem az évek múlásával nem fognak szaporodni.

Bár két hete, csak az égnek teszek fel kérdéseket, miközben állok az udvaron, és a hervadt lámpafényben fújom a füstöt, meg a gondolataimat kifelé magamból, és iszonyatosan vágyom arra, hogy valaki megmondja, jól gondolom-e amit gondolok. Csak úgy, szimplán megmondaná könnyed hányavetiséggel. Érted, csak annyit, hogy helyesek-e az észrevételeim a világról, látja-e amit én, érez-e hasonlót. Felszínes társalgás a semmiről, miközben olyan kurvára magunk vagyunk belül.

 

Szólj hozzá!


2017.02.09. 23:33 Azanna

A tegnapi napom úgy telt, hogy a főnököm üvöltve hisztizett rám, hülyepicsázott, leostobázott, majd kirohant, 10 perc múlva visszafutott, könyörgött hogy bocsássak meg neki és ölelgetni akart, megint kiment, megint visszajött, kurvaanyázás, megint bocsánat, igazad van. Minden etap végén beismerte hogy igazam van, aztán kezdődött az egész előről. És ez férfi? Aha, hát legalább kiállna az álláspontja mellett basszameg. Egyszer lenne már egy normális, főnöknek VALÓ főnököm. Hát ilyen nincs, na ezért leszek a magam főnöke. Legalábbis egy darabig.  Fenyegetett, zsarolt, és manipulálni próbált egész nap, a végén már a képébe röhögtem. Igazából nagyon élveztem ahogy vergődik, a legegyszerűbb tagmondatokat nem fogta fel, és voltak pillanatok mikor olyan gyűlölettel nézett rám, hogy azt hittem megfojt. Lehülyézett, mert mindenki hülye csak ő nem, mennyire ostoba vagyok hogy nem írom alá az új  szerződésemet, én nem értek hozzá, satöbbi. Mondtam neki hogy azokat a dolgokat amikre hivatkozik lesz szíves alátámasztani, vagy vitassuk meg hány munka törvénykönyve van, mert amit én olvastam, abban nincsenek benne az okosságai. Amikor már fegyelmi eljárással fenyegetett, bekönnyeztem a röhögéstől konkrétan. Nagyon durva látni ahogy minden álma hogy kibasszon velem, de nem tud, mert nincs hogyan. Egyszerűen semmit nem tud kezdeni velem, és ebben a tehetetlenségben vergődött órákon át. Én nem tartom magam okosnak, de azért fejemre se ejtettek csecsemőkoromban hogy aláírjak fix szerződést, mert ő majd "elenged amikor akarom, szavát adja, csak írjak szépen alá 1 évet. " Mondtam neki hogy nagyon régóta nem adok senki szavára bazmeg, de a tiedre meg aztán különösen nem, annyit hazudtál már. Így esett, hogy telefonáltam párat, és közöltem hogy akkor mégis aláírom a határozott idejű szerződést, lesztek szívesek március 31ig kiállítani, utána viszlát. Na ekkor torzult el úgy az arca, hogy én ilyet még komolyan nem láttam. Az egész napos terror közbeni megfigyeléseim: Egyetlen egyszer nem emeltem fel a hangom. Végig tisztelettel beszéltem vele, pedig nevetségesen viselkedett. Egy pillanatra nem idegesített fel, és ettől már annyira ideges volt hogy alig bírt beszélni. Nem dőltem be a faszságainak. Nem tudott megfélemlíteni, hiába zsarolt.

Nem éreztem bűntudatot. Leültettem novemberben, elmondtam mi van, mondtam szerezzen embert helyettem, szólok időben. Leszarta, kiröhögött, nem hitte el. Leültettem decemberben, nyomatékosítottam, mondtam hogy max. április végéig maradok, intézkedjen. Leszarta. Hát asszem, én mindent megtettem. Mindezek után kifejezetten jó érzés "megbízhatatlan hazug"nak lenni. Így nyertem meg a csatát, noha estére migrénem lett, de csak azért, mert fárasztó volt a háború.

Lehet, ha így haladok, még a végén megkedvelem magam. Ki tudja.

Szólj hozzá!


2017.01.31. 23:42 Azanna

Amikor nagy szar van, akkor egy idő után még nagyobb szar lesz belőle, ezt jól tudjuk. És kivétel nélkül, mindig utol is ér.

Mint amikor például egy rakás szar volt az életem, és még el is ütöttek, életem első sikeres diétájának közepén.

Most az van, hogy lumbágóm van, fetrengek annyira fáj, persze fetrengve is lehet tanulni. Problémásabb viszont, mikor el kell hagyni a lakást, mozogni kell, neadjisten dolgozni (állandóan). Olyan mintha karóba húztak volna, és oldalirányba gyakorlatilag nem tudok hajolni. Előre meg csak fokozatosan, mint valami belassult robot. Ha hirtelen mozdulatot teszek, akkor meg sírok, mert fáj. Aztán meg azért sírok, mert elfelejtettem hogy fáj. Ha a kádban ülök, és forró vízzel sugarazom, akkor egészen elviselhető. Viszont így hogy gyakorlatilag 24 órákat távol vagyok otthonról, maximum gondolatban ülök a kádban. Egy kádat kérnék magamnak, ha lehet.

Nem tudom hogy mi a fasz jöhet még, de egész jól bírom.

Tegnap a pszichológusom azt monda, milyen rendes tőled-de így fogalmazott, annyira röhögtem,- milyen rendes tőled, hogy nem küldöd el a pasidat a halál faszára. Mert említettem neki, hogy szegény krízisben van, mert annyira fáradt a heti 28 óra munkától, hogy délutánokat végigalszik, és gyakorlatilag használhatatlan állapotban van, ezen kívül az összes terve és célja ami eddig volt, hirtelen tovatűnt (fél éve) és fogalma nincs hogy mit kezdjen magával. Elég visszázs ezt nekem hallgatni nap mint nap tőle, amikor a leggyengébb hetemen is többet nyomok mint ő, plusz suli, plusz nyilván én csinálom otthon a több házimunkát. Mondtam a pszichónak, hogy meggyőződésemmé vált , hogy én rossz hatással vagyok a férfiakra, valamit  csinálok velük bazmeg, mert az egy dolog, hogy soha nem volt olyan ember mellettem akinek a leghalványabb elképzelése is lenne hogy mit akar magával kezdeni... ez egy dolog. De végre, lett valaki, aki kurva sokat elért, és jól csinálja amit csinál, és akkor egyszer csak, mintha kihúznák alóla a talajt, vége van, és mint egy ijedt kisgyerek tekintget jobbra-balra. Következetlenül kitalál dolgokat, amiknek másnapra nyoma sincs, és leginkább, kurvára el van veszve.

Ezt én csinálom bazmeg, én művelem, ártok neki, azzal hogy létezem. A pszichó azt mondta, nem könyvelhetem el ezt hibának, mert ezek az én erényeim. Hogy magabiztos vagyok, határozott, rengeteg energiám van, és nagyon sokat bírok, elérem amit akarok. Oké, lehet hogy ezek "erények", tudja a faszom, néha már magam sem tudom hogy miért kellett nekem ilyenné válni, de muszáj volt.

És esküszöm, nem mondom neki meg hogy mit csináljon, akármivel előáll, azt mondom jó, persze, csináld ahogy akarod. Elmondom a gondolataimat, pro és kontrákat, de a vége mindig az hogy: csináld ahogy szeretnéd, nekem mindegy, ahogy akarod, úgy legyen, melletted állok, dönts.

Nekem ez már a rögeszmémmé válik lassan.... Mindegyik azt várta tőlem, hogy mondjam meg neki mit tegyen. Előbb-utóbb mindegyik ezt akarta. Volt, aki konkrétan megmondta, felvállalta, hogy én döntsek az életéről. A probléma az, hogy bár valószínűleg ez nagyon  sok nőt boldoggá tesz, ha dirigálhat... de én... kurvára nem akarom megmondani másoknak hogy mit csináljanak. Én  csak egyszerűen nem akarom megoldani mások életét. Hagyjanak békén. Mi kell tennem hogy békén hagyjanak?

Nyilván változtanom kellene, határozatlanságot mímelni, állandóan összezavarodva lenni, mindenkihez tanácsért futni, és akkor megfelelő nő lennék. De akkor ki csinálná az életemet?

Szólj hozzá!


2017.01.25. 23:41 Azanna

A héten például 6X12 órát dolgozom. Elég kellemes ez, mikor éjszakából megyek suliba, suliból vissza dolgozni, egyedül csütörtökön nincs semmi (sulin kívül) asszem akkor alszom, mert néha azt is kell. Jó ez a terápia, így nincsenek problémáim, gondolkozni sincs időm. De azért előástam egy naptárat, amiben piros filccel húzgálom ki a napokat március 1-ig, amikor is felmondok. Az undorító, önelégült főnököm elé fogom baszni a papírt. Ő még nem tudja, de elveszem tőle a kedvenc kolléganőmet is, aki azt mondta, egy percig nem marad tovább itt nélkülem. 17 év után, ez azért valami. Mi van, ha nem sikerül? Mi van ha nem kellesz nekik? Kérdezgeti állandóan ez a seggfej, hogy elbizonytalanítson. De ilyen nincs. Olyan nincs hogy én sehova ne kelljek. Olyan nincs, hogy én valamit akarok, és nem sikerül. Onnan tudom, hogy még semmit nem akartam igazán soha, tehát most olyan erő van bennem, ami mindent felforgat. Nem érdekel a kapcsolatom, hogy mi lesz vele, megmarad-e, az se ha nem lesz munka azonnal, (de tudom hogy lesz) a család sem érdekel. Egy dolog érdekel: az, hogy december 5-én én ott üljek azon a parton, ahová mindig is el akartam menni, és mégis, soha nem álmodtam hogy sikerülhet. Most pedig biztos vagyok benne, hogy ott fogok ülni azon a parton, ha mégsem, az azért lesz, mert épp mást fogok esetleg akarni. Ott fogok bőgni, és kurvára büszke leszek magamra.

Nem érdekel, hogy úgy érzem a Batyin, hogy elájulok, mert dolgozni beérni sincs erőm, nem hogy végigcsinálni a műszakot... Nem érdekel, mert lelkileg kibaszott erőssé váltam, azt sem tudom ki ez, aki vagyok, de hogy engem meg nem állít a régi önmagam, az kurvaisten. Ez a válás is, a legjobb döntés volt az életemben, olyan mintha 15 éve lett volna, vagy inkább, mintha soha nem lett volna az a kapcsolat, annyira nem ismerős az az ember aki voltam benne. Változások? Régen mennyire féltem tőlük... Mostanában, ha nem érzem hogy fejlődök, na attól akadok ki.

Ez a munkahely téma is... Mindenki azt mondja, nem vagyok kitartó, nem elégszem meg azzal, ami van. Miért nem dőlök hátra, és élvezem amit elértem? Nem akarok senkit elkeseríteni... de ez nem én lennék. Egy hónap alatt megdupláztam a fizetésemet, a szakmai tudásomat, de ami a legfontosabb: az erőmet. Ennek másfél éve, ideje megint duplázni. Sosem akarok hátradőlni. Haladni akarok. Ha nincs célom, elsüllyedek, állandó mozgásban kell lennem. Eddig még mindig jobban jártam a váltással, és ez most is így lesz. Ha valamibe belekényelmesedek, már nincs motivációm. A másik része pedig az, hogy elunom. Ott vagyok valahol max. két évig, aztán kell a következő. Fél év után tudok mindent, aztán már csak rutin, kezdek nyugtalankodni, majd mennem kell tovább. Miért baj ez? Kinek baj? Mert nekem ugyan nem. Nem fogok 20 évig megülni egy helyen, nem az a típus vagyok.

Van egy nagyon jó barátom, lassan két éve nem láttam. Megharagudott rám, mert én merek dönteni, lépni, változtatni. Konkrétan megmondta, az a baja, hogy nem szenvedtem, dilemmáztam 10 évig hogy mi legyen a kapcsolatommal, hanem döntöttem. Túl hamar, azt mondta, és ezt senki nem engedheti meg magának véleménye szerint. Főleg szenvednem kellett volna, aszonta.

Egy óra alatt döntöttem. Ez valóban rövid idő. De az előtte lévő egy év meg túl hosszú volt.

Azóta nem láttam, várom hogy megbocsásson nekem azért, hogy a saját hülyesége miatt utál engem. Utál, mert nem vagyok olyan mint ő. Soha nem fog megbocsátani, ez tiszta sor.

Szólj hozzá!