HTML

AkaratBlog

Elkezdtem játszani. Magam ellen, magamért. Meglátjuk ki győz.

Friss topikok

  • anasteel (törölt): hah, jól le vagyok maradva! ha lesz/van új, remélem megosztod "ott"! (2012.11.28. 13:36) Búcsúnak se jó.
  • Azanna: @PrettyWitch: jajjajj, köszi Boszi:) nagyonremélem. (2012.10.25. 11:12) azért kell hogy sikerüljön
  • PrettyWitch: Kitartás, minden vizsgán túl leszel egyszer! Azért azt a párnahuzatos sztorit leírhatnád :) (2012.09.23. 22:55) mindenmindennelösszefügg. csak nem lehet kihámozni hol kezdődik.
  • MozogjNoémivel: Oké, nem túl jó az időzítés, de akkor is megkérdezem :) Lenne kedved csatlakozni a mozgalmunkhoz,... (2012.09.14. 11:30) életjel
  • PrettyWitch: Teljesen igazad van. És jobbulást :( (2012.08.11. 15:28) beteg.

2018.08.30. 12:51 Azanna

És akkor valamelyik nap ültünk a teraszon a kolléganőmmel, és basztuk el a munka időt, -pedig csak ketten voltunk teendő meg rengeteg- de csak ittuk nyugiban a délutáni kávénkat és nem akaródzott bemenni

azért mert valaki folyamatosan pofázott és csak még ezt meg csak még azt meg akarta vitatni

 

és ez a valaki én voltam.

 

Köszönöm Istenem.

Vagy amikor a logopédussal dumálok fél órát, és nem hagyom dolgozni, ő meg kifejti hogy mennyire jó hogy folyékonyan beszélek már és ilyen magabiztosan, és hogy tiszteli azokat az embereket akik ilyen bátrak hogy könnyedén mernek beszélni, és nem félnek hibázni (ez amúgy abból jött hogy ő elvileg tud magyarul mert magyarok a szülei, persze nem mutatta be tudományát, én meg nem várom, tudom milyen az amikor így bemutatót várnak az embertől hát kurvaszar)

Én meg így nézek és vigyorgok befelé hogy édes szívem ha tudnád hogy emögött mi könny, gyomorsav, derékbántalom, hazamegyekség, feladomság és hiszti van, és még mindig sokszor mintha egy befüggönyözött szobában ülnék egész nap, és néha kibaszott nagyokat sírok és kimondok dolgokat amik lehúztak aztán mindig egy kicsi távozik belőlem ezekkel a szarrányálazott párnás sírásokkal

de csak annyit válaszolok hogy tudod vannak jobb és rosszabb napjaim

 

De a legjobb az amikor a patakparton futok, vagy fekszem a felszántott föld mellett és a göröngyökkel dobálom a semmit

és a domboldalon olyan nagy csend van mintha nem lenne élet

hallgatom a szelet 

 

Szólj hozzá!


2018.05.31. 04:45 Azanna

Hajnal négy óra. A hazudott ideális világomban már rég aludnom kéne. De képtelen vagyok rá, mert csak ráz a zokogás, és folyamatosan azt kérdezgetem magamtól, mi a retkes faszt keresek én itt. Mit? Mégis mit... Fogalmam sincs, de az biztos hogy nem találom. Valamiért azt hittem, kiharcolok én itt is mindent magamnak, és jó lesz, megoldom, nehéz ugyan, de majd biztos jobb lesz. Idővel. Mert nekem az ég világon semmim nincs, a reményen, és a magamba vetett hitemen kívül. Semmim.

De nem jobb, idővel sem, minden kibaszott nehéz, és még mindig fogyatékosnak érzem magam, és tudom hogy nem vagyok a helyemen. A cseh csaj az új melóban azt mondta, 5 év. 5 év múlva már csak nevetni fogsz az egészen. Annyira utálom ezeket a jóslatokat, könnyű úgy pofázni hogy már rég túlvagy rajta. A nehezén. Meg különben is, honnan tudod te hogy nevetni fogok-e öt év múlva, lehet hogy réges rég itthagyom ezt az egészet a picsába. A büdös faszba. Ez megy a fejemben egy hónapja, hogy mi a retket kínlódok itt. MINEK? Csak azért, hogy ne adjam fel?

És az a legrosszabb az egészben, hogy nincs hová mennem. Hontalan picsa vagyok. Hazamenni? Öngyilkosság. Az a végemet jelentené. Azt jelentené hogy feladtam, és belecsúsznék a depresszióba, és olyan jól belehergelném magam, hogy talán nem lenne olyan isteni szerencsém, mint legutóbb, hogy kijöjjek belőle. Rohadnék otthon, dolgoznék a nulla pénzért, küszködnék bazmeg, és én erre képtelen vagyok. Nem tudom ezt megtenni, és nem is akarom. Nem vonz a haza. Néha totális elkeseredettségemben arra gondolok, hogy de, hazamegyek gályázni, és oké hogy vajaskenyeret eszem egész hónapban, de a tetves anyanyelvemen beszélhetnék, és nem kéne mindig küszködni. Illetve kéne, csak máshogy. Kifáradtam. Nincs motivációm, és rühellem az egészet.

Amikor évekkel ezelőtt mandulaműtétem volt, azt mondtam utána, kibaszott jó hogy nem tudtam előre mennyire fog fájni, és mekkora szopás az egész, mert ha tudom, biztos hogy sosem jelentkezem be műtétre. Aztán ezt az egész életemre vonatkoztattam, mert valóban így van, annyira jó hogy nem tudom mi jön, mert ha tudnám, befosnék.

Sokan azt gondolják, a hülye picsa, idejött, aztán azt hitte itt kolbászból van a kerítés (most hogy ezt a hasonlatot leírtam, szinte allergiás roham tört rám, annyira utálom ezt a kolbászmondást) aztán most nagyot koppan. Nem kértem, én kurvára nem hittem semmit, egy érzelmi és főként racionális döntést hoztam, és nem képzeltem el se többet se kevesebbet mint ami. És pontosan azt is kaptam. Még pszichológiát is olvastam a minap a témában, hogy milyen fázisokon kellene nekem kivándorolt magyarnak átesnem... hát ez se stimmel. Semmiféle csodát nem vártam.

Tudtam hogy geci nehéz. A kezdetektől. Annyit vártam, amit meg is kaptam. Az anyagi jólétet. (Tudjuk, ez relatív, de nekem az, ami itt van, pont elég, és jó.) De ezt az iszonyú lelki gyötrelmet ami uralkodik bennem, egy pszichológus se tudja kellően leírni. Ezt a menekülési vágyat, még én sem tudom leírni.

Egyszerűen vágyok arra, hogy egyetlen napig, megértsek mindent, és megoldjak mindent erőlködés nélkül, plusz befektetett energia nélkül, gördülékenyen. Hiányzik a család, igaz? kérdezte a volt főnököm. Nem bazmeg, nem a család hiányzik. Hazarepülök egy hosszú hétvégére, oszt még sok is volt belőlük.

Az hiányzik bazmeg, hogy újra EMBERNEK ÉREZZEM MAGAM.

És én ezt nem tudom máshogy mondani. A nyelv hiányzik. És még csak nem is a magyar nyelv, hanem annak az országnak a nyelve hiányzik belőlem, ahol élek. A személyiségem hiányzik. Az hogy ki tudjam fejezni magam. Az, hogy vicces vagyok. Meg kedves. Nem egy riadt nyúl, aki árnyéka önmagának.

Nem erősségem a türelem. Mégis már mióta küzdök. Meddig még? Lehet ezt hetekben, hónapokban mérni?

Másfél éve még pszichológushoz jártam, mert nem tudtam feldolgozni hogy a pasim azt hazudta hogy gyereket akar, és beleugrasztott abba hogy akarjak (pedig még nem akartam vele) és mire elhittem neki, és mertem akarni, akkor közölte hogy nem is akarja, csak megfelelési kényszerből mondta. Olyasmivel akart megfelelni, amit el se vártam. Fél évig minden éjjel sírtam. Minden kibaszott éjjel.

 

És most, amikor már x  hónapja nem jön a gyerek, mert már mióta próbáljuk, évezredeknek tűnik, és úgy érzem hogy egy hazug geci vagyok, mert óó igen, nagyon is jól tudom miért nem jön. Azért nem érkezik, mert valójában nem akarom igazán. Eléggé nagyon. Mert félek. Nem azért, mert nem akarok gyereket, hanem mert el vagyok törve. És nem tudom elhinni ezt a kapcsolatot, és bizalmatlan vagyok, és tudom hogy statisztikailag kb. 5 évig fog tartani, és nekem mindig mennem kell tovább. Miért lenne most másként? Én nem tudok elköteleződni, én vállalom, egy-két évig elvagyok, aztán jön a híg fos, és én a híg fost nem szeretem, mennem kell. Eddig mindig így volt, és nem látom reális esélyét hogy most ne így történne, de még ha esetleg mégis eltartana egy darabig, akkor is, én képtelen vagyok ennyire rábízni magam valakire, hogy gyereket szüljek neki.

Mert magam vagyok, és legbelül tudom, hogy csak magamra számíthatok, és ebbe nem fér bele nekem az ideális család képe. Áh, lófasz, hetekig tudnék erről írni, nem ilyen egyszerű ez.

Tudod mit akarok, úgy igazán? Kerítést festeni. Valami szép helyen, hegyek között, egy domboldalon álló fakerítést, jó hosszút, lefesteni. Lehetőleg fehérre.

És akkor most ha esetleg emlékeztetni akarna valaki arra, hogy de tudod egy évig nyígtál hogy gyereket akarsz, most meg meggátolod magadnak, akkor erre annyi a válaszom hogy tudom bazmeg, épp ezért gondolom hogy én vagyok a legnyomorékabb ember aki valaha létezni tudott. 

 

Lehet hogy nekem már csak ez maradt, pont ez, amin a pasim mindig röhög, hogy amikor sétálunk akkor én elvarázsoltan csodálom az eget, a fényeket, minden második kibaszott virágot, fákat, és háztetőket, rácsodálkozom mindenre, és elmondom hogy milyen szép.

Ez jutott. A természet.

Miért félek? Őszintén, mi lehet a legrosszabb ami ebben a szituációban történhet? Egyedül maradok egy gyerekkel (mint nagyjából harmadik nő a környezetemben.) Megcsinálható, túlélhető. Hisz eddig is mindig megoldottam. Csak valahogy mégsem akarom.

 

Hova menjek? Itt az idő, lépünk? Csak félek menni igaz? Játszom itt az ősanyát, ahelyett hogy őszinte lennék és azt mondanám, húzok a picsába kerítést festeni. Mennyi szép hely van amit még látnom kéne, más háztetők, egek meg csoffadt virágok.

Miért lettem ilyen elbaszott

Szólj hozzá!


2018.04.25. 22:20 Azanna

Például ez mekkora jó már, hogy itt ülök, és bármit írhatok a világon, ide, vagy akárkinek abból a három emberből aki kapcsolatot tart velem... mert  a mellettem ülő egyén egy büdös mukkot nem ért belőle, Isten ajándéka komolyan, hát hogy ez még eddig nem jutott eszembe... nincs több bloghiszti, soha már

Kicsit fura érzés hogy így nézi, de istenem nem érti, NEM ÉRTI

 

örülök hogy ilyen apró dolgoktól is boldog tudok lenni

Szólj hozzá!


2018.04.10. 17:58 Azanna

Amikor ráírsz valakire akit régen nagyon szerettél, de amióta tanárnő lett már túl komolytalan vagy neki, az életben nem lehet csak úgy komolytalankodni... És én ELVÁLT vagyok, ez még nagyobb felelőtlenség, egészen hallatlan. Megszentségtelenítettem a házasság (esetleg nagy h-val) intézményét. Egyébként amikor ezt előadta nekem élőben, akkor szerettem volna őszintén válaszolni, hogy soha semmit a világon nem jelentett számomra a házasság, se előtte se közben, se utána... de akkor valószínű tömjénnel kifüstöl.

Megkérdezed hogy van, majd Tina magazin stílusban válaszol hogyaszonjda a kisfiam egy tündérkirályfi, nagyon nyugodt gyermek, életem minden percét neki szentelem

tündérkirályfi bazmeg az

gyermek

8 hónapos NAGYFIÚ

Úristen inkább elmentem futni 

és amúgy azt kérdeztem TE hogy vagy

ja bocsánat, ha szülsz akkor már nincs te, csak MI

Kérdésem az hogy ezeknek a nőknek beadnak valami szert amitől ilyen kenetteljessé válnak, vagy ez így hogy történik? Kezdjek aggódni hogy egyszer utolér a végzet?

(Tudom egy mocsok vagyok, de sajnos anyanyelvi környezet hiányában nincs kivel megosszam ezen jellegű világfájdalmaimat)

Szólj hozzá!


2018.03.31. 16:53 Azanna

Mikor fogtok végre összeházasodni, már 8 hónapja együtt vagytok, mondja L hihetetlen cuki pofával nagy hirtelen

Mi az hogy nyolc hónapja, számolod? kérdem én röhögve

Persze hogy számolom mondja ő tágra nyílt szemmel (hát bocsánat tényleg) majd az apjához fordulva megkérdezi hogy mikor lesz már terhes, de ezt már a mellettünk ülő csávó sem bírja nevetés nélkül, Günter meg csalódást okoz mert szégyenkezve válaszol hogy eddigi életében még egyszer sem sikerült terhesnek lennie. Hát azon nem kell aggódnunk hogy L ne szeretne kistestvért úgy látszik.

 

 Azt érzem, hogy kifáraszt ez a kb. minden hónapban hazajárkálás, és májusban is megyünk a szülinapomra, és meg kell valljam, nincs kedvem. Kiesek az itteni ritmusomból, épp hogy hozzászoknék és már megint megyünk. A másik ami aggaszt hogy a családom teljesen hozzászokott ehhez, október óta vagyok kinn... ehhez képest november, december, február, márciusban is voltam otthon, és most még jön a május, de már most reklamálnak hogy mi az hogy nem tudom hogy júliusban megyek-e. Hát faszom. Gyertek ti. Az egy dolog hogy anyagilag nem visel meg, de minden alkalommal lakást bérelni kurvára nincs kedvem, mert kidobott pénznek tartom, szívesebben tenném inkább félre, vagy utaznék máshova. Túl praktikusan gondolkodom én ehhez. Plusz, senki a családból nem megy szabira a kedvemért abban az időszakban amikor ott vagyok. Nyilván. Szóval, fizetek repjegyet, meg alkalmanként  5-6 napra 2-300 eurot egy (nem is jó) lakásért azért hogy ott kuporogjak tetves Pesten és várjam hogy végezzenek azok az emberek a munkával akikkel eredetileg időt szeretnék tölteni. Hát hogy mondjam, nekem nem éri meg... Ennyire nem hiányoznak. Tudom köcsög vagyok, de tényleg nem hiányoznak. És nyilván, a jövőben nem szeretném az összes szabadságomat egy olyan városban tölteni ami már a könyökömön jön ki, és szállást fizetni még ott pluszban. Szóval lesznek itt még problémák, meg hisztik, de én nem tervezem hogy évente két alkalomnál többször fogunk menni. Sőt, inkább egy. Eddig ez más volt, a főnököm a pasim, ő írta a beosztásomat is, megoldottuk. De máris belefáradtam, és meguntam. Na és akkor még az, hogy kirúgtak, plusz bonyolít. Illetve nem kirúgtak, ez csúnya, csak "nem hosszabbították meg a májusban lejáró szerződésemet" szóval ja, kirúgtak. Hogy miért? Ez vicces, vagy szomorú, mit tudom én, mindkettő. Februártól csak 50%-ban dolgozom, mert elmentem nyelvsuliba. Fél év után van jogom részmunkaidőre, ez ellen nem tehetnek semmit, eldönthetem és kész. Januárban már olyan szarul éreztem magam, hogy tudtam, ha nem teszek valamit akkor rövid úton felvágom az ereimet, gyűlölöm ezt a munkát, ez nem munka bazmeg, mit csinálsz a melóban, ööö 12 órán át... olvasok? Havi 15 napot, 12 órában, olvasok. Persze szeretek olvasni, de otthon bazmeg a kanapén, a szabadidőmben. Főállásként kicsit meredek, főleg hogy imádok dolgozni, és imádok sokat és hatékonyan dolgozni. Szóval ettől már totál depressziós voltam, plusz még a nyelv, hogy nem fejlődök, mit fejlődnék egy kómás beteg mellett, úgy mégis. Úgyhogy jelentkeztem suliba, meg átmentem részmunkaidőbe dolgozni. Így is sok, totál elfelejtettem milyen minden nap iskolába járni, hát kibaszott fárasztó, és akkor még plusz délután vagy hétvégén munka. A harmadik napomon már szárnyaltam a boldogságtól, hogy végre emberek közt lehetek. Egy hónap alatt többet tanultam mint az elmúlt fél évben, iszonyat jól érzem magam, és nagyon szeretem az osztálytársaimat, no meg az is jót tett hogy végre úgy érzem csinálok valami értelmeset. A havi 80 órát meg kibírtam a melóban valahogy. És akkor behívtak meetingre. Hogy válasszak, vagy iskola vagy a munka. Hiába utáltam, nem akartam felmondani, gondoltam elbohóckodok még itt míg a suli tart. De az élet nem hagyja.

És akkor én azt mondtam, bekaphatják, ez itt nekem most az életemnél is fontosabb, fel nem adom. Persze értem én hogy a nagyfőnöknek az a jó, ha nem tudom a nyelvet jobban. Tudok eléggé ahhoz hogy bajt ne csináljak, többre nincs szükségük, ideális munkaerő, dolgozik, nem pofázik, és nem mond fel mert nem tud máshova menni nyelvtudás hiányában.  De engem ez a legkevésbé sem érdekel. És szépen elmondtam neki ezt. Jó, azt nem hogy bekaphatja, de ezen kívül kedvesen mosolyogva úgy mindent ami a tarsolyomban volt. 

Én nem adom az iskolámat, még ha a patakpartról kell bejárnom akkor se. Semmi földi erő engem el nem tántorít, különben is, mit nem oldottam meg még eddig... 

Szólj hozzá!


2018.03.19. 22:35 Azanna

Amikor öcsém szíveket küld a messengeren, akkor már tényleg tudom hogy nagy a baj, és haza kell jönni. Egyébként még mindig nem sikerült feldolgozni hogy másfél óra alatt hazareppenek. Ez Isten ajándéka. És akkor így nézem hogy oké, van másnapra gép, 300 euró, hát ennyiért mégse, aztán meg eszembe jut hogy ha egy nappal előbb hal meg apám, én meg szaros 300 euró miatt nem találkoztam vele utoljára, akkor már baszhatom az egészet. Amint megveszem, megszűnik a szorongató érzés a torkomban, és csendesen imádkozom mikor a jeges esőben futok a terminál felé, hogy fél óra múlva még éljen mikor odaérek. Te meg mit keresel itt, kérdi kikerekedett szemmel, én meg gyorsan hazudok valamit hogy szünetem van a suliban és gondoltam hazajövök. 

Azt nem mondom, hogy azért jöttem, mert anyám küldött egy képet rólad, ahogy a saját kezedbe kapaszkodva alszol, mert rettegsz hogy meghalsz. Nem tudom, hogy lehet ennyire félni, el sem tudom képzelni, micsoda zsigeri félelem kell már ehhez, hogy a saját kezedbe kapaszkodj. Remélem, még egy darabig nem kell megtapasztalnom, bőven elég csak képen látni. 

Nem tud felülni az ágyban, kifárad. Leizzad a felülésben. Fogalmam sincs hogy mi lesz vele. Valami csoda folytán én jó hatással vagyok rá, senki más kedvéért nem hajlandó enni és inni, de velem szó nélkül megteszi. Dirigál, kiabál velem, egyfolytában basztat mindenért, aztán mondat közben bealszik hogy fél perc múlva felijedjen és cseszegethessen tovább. Én pedig  boldogan tűröm. Mindemellett megállás nélkül beszél, mert mániás szakaszban van épp. Ma 8 órán keresztül ott voltam. 2 percre mentem ki beszélni a nővérrel, ennyi idő alatt is ki tudta dobni a papucsát az ajtón, hogy "felhívja a figyelmemet, hogy nem vele foglalkozom." Sírtam annyira röhögtem. Szóval ez jutott, hazajöttem, elviszem a délelőttös műszakot 8-tól 4-ig, a család nyugodt, mert ott vagyok és rendezek mindent. Egyébként tényleg ott kell lenni, mert elfelejti bevenni a gyógyszereit, elfelejt inni, elfelejti hogy nincs rajta az oxigén, szóval kell a jelenlét. És akkor ha már ott vagyok akkor megetetem a pelenkás tüdődaganatos csövi bácsikát, aki elé odabasszák a kaját, és ott hagyják. Mellékkörülmény hogy kanala sincs, de ha lenne se tudja használni már. 

Tudom mennyire borzasztó volt benne lenni ebben, belülről látni, benne élni nap mint nap, de azt kell mondjam így "kívülálló" mezei hozzátartozóként még sokkal ijesztőbb, sivárabb és félelmetesebb. És mégis hiányzik. Ez valami megmagyarázhatatlan függés. Hiányzik a szar. A kórház. 

Szólj hozzá!


2017.12.19. 12:01 Azanna

Tegnap nem tudtam aludni mert égető hiányát éreztem a kórháznak. Ezen pörgött az agyam, milyen jó is volt az, reggel 4kor kelni, 6kor már dolgozni, (szerintem beteg vagyok) enyém az egész osztály, az én felelősségem, magam dolga, le nem ülni egész nap, még az is hiányzik hogy folyik a víz a hátamon, és nem eszem mert nincs mikor. Az az érzés, amikor megkapom a műtéti programot a traumán, a 10-15  tervezett aznapi műtétessel (plusz ugye akik még beesnek, és nem beszélve az 1-2 naposokról) és akkor két másodperc alatt fel kell állítanom a tervemet, koordinálnom a dolgokat, kifundálni hogy és hol spórolhatok értékes perceket, aztán beleengedni magam a folyamatba és nyomni addig amíg le nem jár az időm, közben a kétszázhetvenötezer beeső problémát megoldani és újra és újra átírni a folyamatosan változó tervezetemet a fejemben, és észben tartani azt a percenként két új befutó kérést/kérdést ami felém irányul, és elhelyezni a láthatatlan fontossági sorrend listán... ami így sosem teljesíthető, és van aki már 4 órája vár egy egyszerű dologra, mert sajnos közben fontosabb dolgok esnek be. Minden hiányzik. Legjobban az, hogy ez az enyém volt. Én baszom el, én felejtem el, én sikerem, én kudarcom, én időzsonglőrködésem. És kurvára senki nem szól bele. Nekem ez fontos, hogy én irányíthassam a magam dolgát.

Ezért nem tartottam jó ötletnek amikor Günter azt mondta én tanítsam meg a tracheakanül cserét a kolléganőmnek(tanításról szó nincs, már rég tudnia kéne), mert én vagyok a legjobb és bízik bennem hogy nem lesz gond.

Én tudom hogy mit  csinálok, és hogyan, azt is hogy miért, de ha kiveszik a kezemből, akkor már nem az enyém, és előre tudtam hogy ez lesz, kurvára nem jó ötlet ez, ha nem az én kezemben van a dolog akkor odavész a határozottság, én nem tudok csak úgy asszisztálni, se tanítani. Csak álltam, és nagyon mélyre süllyedve imádkoztam hogy éljem túl valahogy ezt, minden másodpercben rá akartam csapni a kezére, vagy üvöltözni hogy miafasztcsinálszmár, eztnemígykell, gyerünkmár, mivanveled, lemegyanap,úristenbazmeg. Minden egyes mozdulata rossz volt, ilyet én még nem láttam. De nem szóltam semmit, csak hogy szuper, nagyonjó, nagyonügyes, mert ez a nő engem minden nap aláz, erre van szüksége, nem telik el nap ha engem vált hogy ne kössön bele valamibe, vagy ne fontoskodna hogy ő milyen fantasztikus. És hiába akarnék tanácsot adni, vagy megmondani neki bármit, nem hallgatna rám, hisz én vagyok a szar. (Hiába hogy ő köztudottan a legidiótább és a legszarabb munkaerő, pofázás jól megy, máshoz nem ért.)

Nem is szóltam hozzá semmit, beszélgettem a hozzátartozókkal miután végeztünk, és egyszer csak betalál ismét, csak úgy mint minden nap, még az a szerencséje hogy magyarul mondta, hogy úúúúúristen mekkora hasam van, hogy meghíztam, mi ennek az oka, biztos nem futok már, ugye?

és én így kész vagyok ettől. Elkezdek zavartan motyogni valamit, én mentegetőzök, szinte elnézést kérek hogy élek, és még mindig kedves vagyok vele. Hazafelé pedig halkan sírdogálok a kocsiban, mert haragszom magamra, hogy nem tudok bunkó lenni, vagy legalább rászólni hogy fogja már be, és egyébként baszottul gyűlölöm magam hogy egy 40-50 kiló túlsúllyal rendelkező ember beszól nekem hogy kövér vagyok, és... én elhiszem neki. Mert egyből arra gondolok, hogy hát igen, kicsit híztam (ami annyit jelent hogy visszanyertem a normál súlyomat amit itt elvesztettem a kezdetekkor) és szarul érzem magam. Hogy igaza van.

Mindig ez a vége. Ő beszól, alaptalanul, én kedvesen védekezek de szarul jövök ki belőle, és rosszul érzem magam. Nagyon rosszul. És neki ez jó. Én ezt még mindig nem tudom felfogni. És ez nem arról szól, hogy engem érdekel az ő véleménye. Csak komolyan nem értem hogy valaki ilyen tud lenni. Meg azt sem, hogy igazat adok neki.

És szeretnék, nagyon nagyon szeretnék csak egyszer az életben nem kedves lenni ilyen esetekben. 

Szólj hozzá!


2017.12.01. 11:33 Azanna

Ez se én vagyok, aki szedi össze a papírokat, hogy mi kell a házassághoz, aztán a lila öltönyös (lila bazmeg) anyakönyvvezetővel viccelődök az isten háta mögötti faluban, miafasz, még jó hogy megbeszéltük hogy egyikünk sem akar házasodni újra. Persze én sosem mondtam hogy soha, csak annyit hogy nem szeretnék, de Günter váltig állította, hogy ez az egyetlen sziklaszilárd alapelve, mely sosem változhat meg. Én azért óvatosan mondtam neki, hogy szerintem nincs olyan dolog ami ne tudna változni, de kiröhögött. Persze nem azért mondtam, mert akkor akartam, hanem mert ki hallott már ilyet, folyamatosan változok, semmi sem lehet biztos soha.

Aztán nem egész egy hónap múlva megkérdezte hogy nincs-e kedvem hozzámenni én meg mondtam hogy de van. Szóval aztán most ezzel a lila csávóval baszakodunk, Németországban ez tök jól működik, hogy a hivatalos eu-s papírjaimra kell egy hitelesítés. Szóval a hitelesített papírok hitelesítése. Jó, elengedtem. Nem akarom érteni.

Aztán voltunk a nagyfőnökömnél aki behívott időpontra hogy megkérdezze hogy érzem magam, és hogy több pénzt adjon nekem, én meg mondtam hogy nem kapok enni és a pincében kell laknom, amúgy minden oké, viszont a munkát azt gyűlölöm. Erre ő odafordult Günterhez és azt mondta, tartsd meg ezt a nőt örökre.

Otthon kezd a családomnak leesni hogy én komolyan itt maradok, persze voltak próbálkozások, hogy ha szakítok ezzel az emberrel, akkor majd biztos hazamegyek, de most egy hét alatt nyomatékosítottam a kétkedőkben, hogy egészen biztos hogy nem megyek vissza, bármi is történik. Néha jól esik magyarul beszélni, de a honvágy az hiányzik a génjeimből, anyám szerint ez azért van mert gyökértelenek vagyunk, és asszem ebben kivételesen igaza van.

Azt még mindig nem tudom felfogni hogy én ebből a pénzből itt szépen meg tudok élni, nem úgy mint otthon... Tudok félretenni, sokat, (ez az első és legfontosabb) egyedül is fenn tudok tartani egy lakást, és nem kell néznem milyen kaját veszek a boltban, vagy egyebet, mert jut rá. Materiálisan ennél nem vágyok többre. Ez ad egy biztonságérzetet. És ennyi nekem otthon is elég lett volna... Bőven elég. És ez nagyon nagyon távol áll attól, hogy én sokat keressek, mert ez itt inkább egy szar fizu mint jó, de... nem vagyok ellehetetlenítve, meg tudok élni. Én nem érzem azt, hogy ez az én életemben megvalósítható számomra a hazámban. Viszont emiatt nem bánkódok, akár minden hónapban tudok menni látogatóba, a küszködés és nyomorgás nem hiányzik, nem vagyok hozzá elég altruista. Persze Günter csodálkozik hogy tudok ennyire spórolni, és milyen jól kezelem a pénzügyeimet, de mondtam neki, hogy erre nekem nem kell figyelni, ez ösztönösen jön, hisz sosem vettem magamnak semmit kaján kívül, akkor most mitől változna ez meg hirtelen. Eszembe sem jut hogy mást is akár megnézzek mondjuk, azon kívül mint amire szükségem van. Szóval egy válaszom van arra amikor nem érti hogy csinálom: Én egy magyar ápolónő vagyok bazmeg. 

Szólj hozzá!


2017.11.11. 11:58 Azanna

Nem tudom ez honnan van. De szinte már káros az egészségemre. Az hogy nem vagyok képes feladni. Egyszerűen nem engedem magamnak. Valami felsőbb erő dolgozik bennem.

Egyre rosszabb. Nincs kontaktom senkivel, tök sokat bőgök, állandóan bezárva érzem magam a geci nyelv miatt, én ebbe belehalok, már fogalmam sincs ki vagyok és milyen, olyan kicsire összezsugorodtam. Még az árnyéka se önmagamnak. Nem jön a beszéd, nem tud jönni, csak érteni tudok, de reagálni nem. Nem tudom hogy mit kell tennem, hogy ez javuljon, de feltehetőleg nem tesz jót hogy napi 16 órában szellemi fogyatékosnak érzem magam.

Sorvadok el, legszívesebben hazagyalogolnék bazmeg, de kurvagyorsan, villámsebesen, hátra se néznék. 

És nem tudom megtenni. Nem. Hiába látom, hogy hót depressziós vagyok, sírok nyakra-főre, hiába látom hogy utálom ezt a munkát mert túl kevés nekem, annyira keveset kell dolgozni hogy megnyomorodok a semmittevéstől, hiába látom hogy nem fejlődök a kurva nyelvvel, nem tudom feladni.

De nem azt mondom hogy ááá majd úgyis jobb lesz, pár hónap és könnyebb lesz. Nem, nem tudom biztatni magam. Egyszerűen csak annyira makacs vagyok, hogy nem tudom belátni hogy nem megy. Látom hogy rombolódok, egyre gyávább  vagyok és bátortalanabb, ennél láthatatlanabb már nem is lehetnék.

De van egy ilyen dac bennem, kibaszott erős, ami miatt nem adom fel. Pedig már azt gondolom jobb lenne. És nem tudom megtenni. Én úgy érzem, ha kell beledöglök itt ebbe, ha kell életem végéig boldogtalan leszek itt, de én ezt most nem adhatom fel, ebben biztos vagyok. Ezt most végigcsináljuk. Életem végéig. Egyszer csak jobb lesz bazmeg, olyan nincs hogy valami konstans szar.

Szólj hozzá!


2017.10.30. 12:09 Azanna

Pénteken két lehetőség állt előttem: Vagy jön a nagyi, és vigyáz L-re, én meg megyek Günterrel és a kollegáimmal paintballozni, vagy maradok otthon én a gyerekkel. Elég gyors döntés volt, tekintetbe véve hogy akar a faszom paintballozni, illetve a gyerek utálja a nagymamamáját, ami szomorú meg minden, viszont igaz. Szóval rajtam múlt, és gondoltam jobb mindkettőnknek ha túlesünk az első kettesben töltött estén. Günter fél 6kor távozott, kb. 3 órát kellett együtt lennünk (ébren). Az első pár percben egy enyhe pánik lett rajtam úrrá, amikor realizáltam, hogy nekem kell megmondani valakinek, hogy menjen fogat mosni, egyen, mosson kezet, és mikor menjen lefeküdni. Nem tűnt lehetetlennek, viszont mégis jobbára elképzelhetetlennek hatott hogy rám valaki hallgasson, még ha szófogadó típus is. Ezalatt a 3 óra alatt sikerült az összes gombát leszednünk a pizzáról, mert utálja, kikentük az étkezőgarnitúrát gránátalmával, olvastunk, írtunk, játszottunk 4 társasjátékkal (gyorsított verzió), vízicsatáztunk a fürdőben, hétfőre verset tanultunk, feltettük az asztalra a lábunkat (mert azt nem szabad) szóval végülis csupa halálos bűnt követtünk el, aztán szépen együtt sikáltuk a gránátalmalevet mindenhonnan. Egyedül az édességtémával voltak problémáim, mert nemes egyszerűséggel leszarta mikor azt mondtam hogy nem ehet többet, mondjuk ezen a legkevésbé sem voltam meglepődve, de aztán végülis csak háromszor annyit evett mint terveztem, ez elég jó arány így elsőre. Aztán igyekeztem nem nagyon félni, amikor az alvástéma került szóba, és próbáltam alkuképes pozícióból indulni, végül sikerült is, bekuckóztunk az ágyába, mesét olvastunk és 9kor már aludt.

Mikor Günter hazaért, részletes beszámolót kellett tartanom, és az első kérdése az volt hogy: és nem kérte hogy tévézhessen? És nem bazmeg, nem kérte, eszünkbe se jutott. És ezt egészen egyszerűen nem akarta nekem elhinni. Mármint én nem vagyok tévéellenes, sőt leszarom ha mások nézik, csak nekem ne kelljen, de azért ezt kicsit túlzásnak érzem, hogy mi ezen a hihetetlen hogy egy gyerek 3 órán át épp nem akar tévézni?! 

 

Közben én itt maradok már, amit egyébként nem érzek, mármint november végén is megyek haza egy hétre, meg karácsonykor is asszem, most okt.elejétől nov. végéig kinn. És átálltam normál munkaidőre, mert ez a két hét minden nap nem az én világom, én megőrülök ha nincs napi fél órám sem magamra. Úgyhogy most van egy szabad hetem, aztán meg elkezdődik a hivatalos életem itt. Persze most is kicsit sűrűbben fogok dolgozni, mert ugye megyek haza 1 hétre, de még mindig jobb 3-4 napot dolgozni egyhuzamban mint 14-et. Ugye?

A németem látványosan fejlődésnek indult, így hogy több időm van beszélni Günterrel is, mert a munkában a kómások ritkán szólalnak meg ugye, és ezért eddig nem volt terem fejlődni. Egyébként már merek előtte beszélni, és nem halok bele ha hibázok, le se szarom már az egészet, csak mondok mindent. Kicsit hálás vagyok ezért az élményért. Ez olyan mintha most tanulnék beszélni. Ugye az angol az más, hagyjuk is, de ez hogy anyanyelvi környezetben vagyok nagyon durva, kb. milliószor fordul elő velem, hogy mondok valamit, és nem tudom hogy mit jelent, csak tudom hogy azt kell mondani, és helyesen is mondom. Vagy egyszer csak mondok egy összetett mondatot, és halvány fingom nincs hogy ezt meg honnan tudom, nem is tudtam hogy ismerem ezeket a szavakat és így sokkot kapok kb. hogy miezmár. Szóval elég durván skizoid érzés. De persze a legtöbbször az van, hogy azt hiszem nem jó, és nem merem mondani, aztán kiderül hogy dehogynem jó. Úgyhogy örülök, jó érzés hogy ezt átélhetem.

Szólj hozzá!


2017.10.05. 13:48 Azanna

Ott álltunk, és nem is akartam én semmit mondani, üres volt a fejem, aztán hirtelen elfelejtettem hogy hol vagyok, és mi történik, és valami belső erő kimondatott velem egy mondatot, ami bennem van de én magam sem tudtam. Ez a mondat egész eddigi életem zárójelenetévé avanzsálódott. Nincs már se előtte, se utána semmi, tökéletesen tökmindegy minden más. Nem számít hogy őrült vagyok-e teljesen, vagy csak félig. Aztán elfordultam és méltóságteljesen beálltam a sorba a biztonsági ellenőrzéshez, olyan érzés volt mintha a Holdon lennék egyedül, de legalábbis valami baszott fényes helyen, szerintem a boldogságtól még nőttem is két centit nagy hirtelen, és az idióta vigyort nem lehetett két órán keresztül letörölni a képemről, olyannyira hogy a mellettem ülő japán csávó megkérdezte hogy minden rendben van-e. Erre nem tudtam egyértelműen válaszolni.

És akkor itt van ez a valami, amit senkinek nem mondok el. Magam sem gondolkodom rajta, nem gyártok terveket, nem kérdőjelezem meg, nem félek, nem változtatom meg. Döntöttem, érzem. Érzem hogy mi kell.

Két nap múlva élőben is beszélünk a döntésről. De fura ez. Úgy minden.

Szólj hozzá!


2017.09.29. 11:58 Azanna

Mostanában megtapasztalom az emberek roppant jóindulatát. És nem akarom tudni. Nem akarok tudni erről az egészről. Régen azt hittem, hogy én halál buta vagyok, és ügyetlen, és egészen egyszerű dolgokat sem vagyok képes felfogni. Amióta kijöttem, rájöttem, hogy vagy én vagyok kiemelkedően értelmes (ezt ki is zárhatjuk) vagy ezek az emberek akik utánam jönnek hazánkból, válogatott idióták. És sajnos azt hiszem, inkább az utóbbi. Ezek az emberek 40+osak, és nem képesek: tiszteletet megadni másoknak, megoldani a saját életüket (vagy legalábbis kísérletet tenni rá) vagy bármilyen problémát amivel szembetalálkoznak, egyszerűen olyanok mint a kisgyerekek. Megadnak nekik minden segítséget, de még ezzel sem képesek élni, állandóan nyavajognak és panaszkodnak, minden kevés, és semmi nem jó nekik. Minden jár nekik, és egyértelmű hogy jár, viszont cserébe a munkájuk szar, és nem képesek azért felelősséget vállalni amit ők maguk követtek el. Én nem értem. Akárhogy forgatom, nem értem. A hála ismeretlen fogalom, viszont automatikusan benne hagyják a céget a szarban, mert csak a saját érdeküket tudják nézni. Úgy alakult hogy ügyintéző és tolmács lettem, mindezt jószándékból a nem létező szabadidőmben, azért hogy a honfitársaimnak segíthessek. Minden percben. Minden idióta pitiáner ügyben segítek nekik, ötezerszer válaszolok vagy utánakérdezek a csip-csup ügyeiknek amivel nem is kéne foglalkoznunk, mert nem a cég dolga, hanem az egyéné, de oké, nekem az a cél hogy ők is a lehető legjobban érezzék magukat. Mert tudom milyen, amikor kijössz, és egyedül vagy, mint én voltam. Na és ők már nincsenek egyedül, és az sem gond hogy nem tudnak németül, mert itt vagyok én, a pszichológus lelkisegély, és rám támaszkodnak, nekem panaszkodnak és általam gyakorlatilag mindent elérhetnek és mindenre választ kaphatnak amit akarnak. Én tényleg azt hittem, hogy ezzel én jót teszek, hát segítsünk egymásnak, ott vagyok, éjjel-nappal, a legkisebb rosszindulat nélkül.

De nem. Nem teszek jót. Csak azt lesik hogy mi jár, és hogy lehet még többet kicsikarni, és ha egyetlen egy dologban nem tudok véletlenül segíteni, akkor minden, de minden el van felejtve amit addig tettem értük, és gyűlölnek engem, és soha többé nem szólnak hozzám, és kést döfnek a hátamba, jól megforgatják. És elméleteket gyártanak rólam, hogy én főnököt játszom, pedig csak egy szar kis nővér vagyok. És igen, valóban, egy szar kis nővér vagyok, mindig is az voltam, és még csak nem is szeretnék több lenni... de bezzeg amikor elintézek neked 20 dolgot, mert te életképtelen vagy és nem tudod, és te magad kérsz meg rá, akkor nem zavar hogy szar kis nővér vagyok, hanem boldog vagy és hálás, és azt mondod nem is tudod mi lenne veled nélkülem, és ez egészen addig tart, amíg csinálsz valami faszságot, aztán én meg megmondom a véleményemet... És akkor már utáltok. Örökre. 

Esküszöm bazmeg, megfogadtam hogy nem beszélek velük, de aztán jön az új, meg a következő új és mégis beleesek ebbe a hibába hogy megfogom a kezüket. Hogy utána tudjanak bántani később. Persze ezt se kell sokáig elviselni, mert ezek az emberek megfutamodnak. Úgy hogy kijönnek, kapnak egy kurva jó lakást meg kocsit a seggük alá, és egészen csodálatos fizetést, itt vagyok nekik én, tehát semmin nem kell gondolkozzanak, magyarul felteszik a kérdéseiket és meghozom a választ cukin kb.azonnal, nem kell egyedül érezzék magukat, a munka baszott könnyű ahhoz képest hogy otthon mi van... és lelépnek. Lelépnek bazmeg, de olyan aljas, undorító módon, hogy felülök a repülőre, minden oké, és mikor leszállok kapom a hidegzuhanyt, hogy este 10kor ír  az egyik nő egy smst hogy másnap reggel 8-ra ő már nem megy dolgozni, hazamegy Magyarországra. És akkor legyen megoldva este 10kor hogy ki dolgozik másnap, meg még azon a 3 db napján, amit nem képes kibírni... és akkor megírom neki még mindig kedvesen, hogy mekkora egy retek szutyok vagy te (mert legszívesebben ezt írnám) hogy mindent megkapsz, és még annyit se vagy képes visszaadni, hogy kibírod még ezt a 3 napot, hogy ne tegyél azok alá az emberek alá, akik a lelküket kitették érted... és nem érti!!!! Nem érti. Mert csak az számít, amit ő akar, semmi más, csak ami neki jó. És aszondja, őt itt lenézik. Ki a faszom néz le?!? Hol? Nekem néha elég erőteljesen szokott kisebbségi komplexusom lenni, és sokszor éreztem hogy mindenki jobb nálam, de itt, soha, egy percre nem éreztem hogy engem bárki lenézne, pedig nem egy családnál voltam már, és nem két hete vagyok itt... Hihetetlen. 

Akar a halál főnök lenni, hát ez olyan szomorú, rendesen meg vagyok nyomorodva, már ettől is hogy segítek. Nem az hogy hálát várnék, de azért legalább ne azt érezzem mintha az oviban lennénk, hiszti hiszti hiszti, meg sarokban duzzogás. És nekem kell kitalálni még azt is, hogy mi a problémájuk, mert nem mondják, pedig ha kinyitnák (magyarul!) a szájukat akkor egyből találnánk megoldást. De kommunikálni se tudnak.

Az a helyzet, hogy totálisan meg vagyok döbbenve. És Günter aszondja, -és ez még szomorúbb-, hogy az elmúlt 4 évben, míg csak magyarokkal dolgozott, 2 db olyannal találkozott, aki nem életképtelen csecsemő, és nem mindent mástól vár, és a kettőből az egyik én vagyok. És még mindig nem azt látom ebben, hogy én jó vagyok, hanem azt hogy ezek az emberek bazmeg valahol nagyon eltévedtek... na de... ennyien?!?

Szólj hozzá!


2017.09.06. 17:58 Azanna

Azt hiszem ez az amit egész életemben kerestem. Nem, nem csak hiszem. Érzem minden pillanatban, hogy most vagyok végre a helyemen. Amikor vajat kenünk egymás orrára, belémkapaszkodik a kalandparkban mikor fél, elmondja ötezerszer egy nap hogy mennyire szeret, és azt mondja én vagyok a legcoolabb és legviccesebb a világon, talán még papánál is jobb vagyok. Persze ez nem igaz, mert valójában papa mindenkinél jobb, ez nem kérdés. Ezt én mondom. Én ilyen csodálatos papát még életemben nem láttam. És amikor épp egy pillanatra hátradőlnék, akkor máris érkezik csípőre tett kézzel a kiscsaj, és kérdőre von hogy ugye nem akarok lemaradni az esti meséről. Nem, nem akarok lemaradni az esti meséről, nem akarok egyetlen pillanatról sem lemaradni többé. Remélem hogy sok pillanatban ott lehetek, és biztathatom hogy menjen és kérjen a pincértől Kinder pálinkát. Szegény nem akarta elhinni hogy a pálinka nem gyerekeknek való ital, ezért a kedves papa mondta neki hogy menj, kérj a bácsitól gyerek pálinkát, tud németül. L. oda is szaladt kérni, majd zokogva jött vissza hozzám és a nyakamba borult, hogy a papa átverte mert a pincér nevetett amikor ezt kérte. Persze nem kellett sokáig sírnia, mert rögtön jött a srác és hozott neki gyerekpálinkát. Ugyanitt megjegyezném, hogy ennyire jó arc pincérrel én még sosem találkoztam. 

Sokszor sírtam az elmúlt napokban, vagy inkább csak könnyeztem. Amikor reggel felkelek, és első dolgom megölelni őt, aztán befekszem az ágyába, amíg papa elmegy zsömlét venni a reggelihez, addig mi játszunk valami majomságot, általában azt kell játszani hogy én vagyok a kislánya és papírdolgokat kell ennem. Én szívesen eszem életem végéig papírt. És ahogy ül a széken, lóbálja a lábát, közben dudorászik, és rajzolja nekem a papírreggelit, én meg nyafogok hogy éhes vagyok, miközben fetrengek az ágyban, és közben egy kicsit sírok a boldogságtól, mert ez az izé, ami körülvesz állandóan, ilyen puha, meleg, és könnyű, az érzés hogy tartozom valahová, betakar teljesen, talán ez a szeretet, de nem, ez sokkal több és sokkal jobb annál, mint hogy szimplán szeretetnek nevezzük.

És Günter néha szintén sír este, hogy hogy tudom ennyire szeretni L-t, és hogy mennyire látszik ez, és mennyire érzi hogy szeretek velük lenni, és a gyerek imád engem, pedig ez nem jellemző rá. És hogy nem vagyok féltékeny (?!) meg nem jelenetezek hogy nem akarok a gyerekkel lenni, és nem utálom őt mint ez eddig oly sokszor előfordult az exeivel. (!?)  Én nem tudom, lehet hogy egy fasz vagyok, de én csak boldog vagyok ettől, hogy már két embert szerethetek. 

Kibaszott boldog. Szóval ilyen, ha az embernek családja van. Rohadt fárasztó, sokszor nehéz, de valahogy mégis tökéletes.

Szólj hozzá!


2017.09.05. 12:31 Azanna

Lemerült az akku. Ténylegbazmeg. Nyomom becsülettel, de szerintem ez túl sok. És ez még csak a 4. nap. Negyedik. Soha életemben nem voltam még ilyen fáradt, pedig nem csinálunk semmit, csak itt ez a kislány. És már nagy, 6 éves. Ráadásul nem kell minden pillanatban szórakoztatni, tök jól elvan egyedül is néha, szépen játszik magában, hihetetlenül rendes gyerek, és jólnevelt, mindennek örül, minden fiszem-faszomtól boldog, és hálás. Nem hisztizik, nem nyafog. Akkor mi lenne ha rossz lenne, kezelhetetlen? Elképzelni sem bírom. Mára olyan lettem, mint akit fejbebasztak egy gumibottal, állandóan aludnék, megmozdulni nincs erőm, migrénem van, és egy sötét szobában szeretnék tartózkodni hanghatások nélkül. Günter gyorsan elment a gyerekkel, hogy lehessek kicsit egyedül, aludj csak, mondta ő, de én nem akartam elkeseríteni, hogy ez a pár óra amennyire távoztok, halottnak a csók, 4 napig kéne aludnom most hogy visszanyerjem az energiámat. Itt ülök a verandán, és riadtan tekingetek minden autóra, hogy ugye nem ők azok, ugye még nem jönnek vissza, halál bazmeg.

Hogy lehet ezt csinálni 0-24-ben? Hogyan? Hogy lehet erre alkalmassá válni? Hát halvány lila fingom nincs baszki. Hihetetlen. Ez keményebb mindennél. Meg lehet ezt szokni egyáltalán? Reggel fél 7-től este 9-ig zajlik az élet, minden kibaszott pillanatban történik valami, ő sosem fáradt, és ha véletlenül nem figyelek arra amit mond, hát nehogy azt hidd hogy nem veszi észre. Na jó, asszem inkább megyek aludni, talán van még fél órám, hogy elmúljon a kurva fejfájás, utána nincs esély, hol van még a szombat, asszem ez így geci sok elsőre, vagy túl puhány vagyok ehhez. Hát nemtom. Amúgy imádom, és majdnem sírtam most, hogy nem lehetek ott amikor ugrál a trambulinon, akartam látni, de nincs erőm bazmeg, részt kell vennem valami gyorstalpaló kiképzésen hogy több energiám legyen, különben elvérzek. Nekem annyi egy életre.

Szólj hozzá!


2017.08.30. 14:14 Azanna

Türelem. Mondogatom magamnak, mikor heti egyszer kiborulok a német miatt. Például pénteken, amikor a kedvenc kollégánkat meghívtuk vacsira. Reggel 5-től talpon voltunk, és hajnal 1-ig ott ült nálunk, az istennek nem vette a lapot hogy haza kéne mennie. Én már olyan szinten hulla voltam, hogy semmilyen nyelven nem voltam képes beszélni. Ott ültem mint egy kuka, a srác túl fáradt volt ahhoz hogy angolul beszélgessünk, ezért hadarva dialektusban nyomták a szöveget órákon keresztül. Néha értettem, de reagálni nem tudok, mert mire elkezdeném, már a hetedik témánál járnak. Azt meg bunkóságnak éreztem volna, hogy ők németül beszélgetnek én meg belepofázzak angolul. Becsülettel kitartottam, hogy csak akkor kezdjek el sírni, amikor távozott. Aztán feltettem magamnak az "én hazamegyek, képtelen vagyok erre, soha nem fogom ezt megtanulni, kevés vagyok ehhez" lemezt. Nem gondolom komolyan, de azért lejátszom. Persze Günter egyből segített, hogy miért, volt bármi amit nem értettél? Nem volt. Láttam hogy nem. Na és, nem tudsz még beszélni, ez kit zavar? Senkit, csak téged, te csinálod ezt a problémát magadnak. Az elmúlt öt napban csak németül beszéltem hozzád, egyszer sem kérdeztél vissza, hogy nem értenéd, egyáltalán feltűnt, hogy németül beszéltem?

Amúgy nem. Nem tűnt fel. Megbeszéltük hogy csak németül beszél hozzám, aztán elfelejtettem az egészet, de ő nem. Megbeszéltük hogy amíg nem tudok rendesen, addig csak velem foglalkozunk, aztán x idő múlva meg majd én kezdek vele magyarul beszélni. Ez az ő stratégiája. Gondoltam oké, úgyse mondja komolyan. Mi a fasznak akarna ez megtanulni magyarul. De tényleg minek. Erre beiratkozott egy magyar kurzusra, szeptember végén kezdődik. És közölte, hogy ő nem mondta hogy addig nem tanul magyarul amíg én nem tudok jól németül, egy percig sem mondta, csak nem VELEM, hogy ne menjen a német rovására. Értem. Persze azért mondtam neki hogy ne élje bele magát, elég kevés esélyt látok rá hogy meglegyen annyi ember hogy elinduljon a tanfolyam. Mégis ki akarna ott magyart tanulni? 

Mond ez az ember így dolgokat, meg se jegyzem, annyi mindent mondtak már nekem életem során, pont elég faszságot ahhoz, hogy ne vegyek semmit komolyan. De amikor közli, hogy hogy gondolom én mégis, hogy ő ne akarna tanulni magyarul, hát kell beszélgetnie a családommal, meg egyébként is, ha a gyerekünk magyarul beszél és én épp nem vagyok ott, hát muszáj hogy értse majd... Meghalok. Oké. Nekem erre nincs tervem. Egyáltalán, hogy bírnék én el egy gyerekkel? Hogy tudnék én gyereket nevelni? Én aki egész életemben azt hallgattam anyámtól, hogy totálisan alkalmatlan lennék erre a feladatra, és ez bele van égve az agyamba? Hát én nem gondolkozom ezen. Hagyjuk.

Ja, egyébként mit is csinálok a jövő héten? Vele és a lányával nyaralok egy hetet. Miért is? Az erősebb mindig győz, ez van, és nem én vagyok az erősebb. Kurvára nem. Jó persze tudom, ha nem akarnám, nem csinálnám. Mindig azt kell csinálnom, amitől kicsit félek. Persze tudom hogy minden rendben lesz. Felkészülök a legrosszabbra, aztán nagy baj nem lehet. Istenem add hogy túléljem.

Szólj hozzá!


2017.08.22. 16:22 Azanna

Olyan gyomoridegem van bazmeg, füstölgök magamban, és nem, nem ért meg senki, a magyar kolléganőm NEM ÉRT MEG ENGEM, MAGYARUL NEM ÉRT MEG, megőrülök. Biztos hülye vagyok már megint, vagy mi a picsa történik itt emberek mááááár.

Dolgoztam, és nem értem volna el a buszt, mert 14:02-kor megy, én meg 14:00-ig dolgozom. VOLT ANNYI ESZEM HOGY ELKÉREDZKEDJEK ELŐBB 5 PERCCEL HOGY ELÉRJEM, igen én már ilyen nagylány vagyok, tudok beszélni, járni, lélegezni, meg még egy csomó izgalmas dologhoz értek, esküszöm. És utána BEMENTEM A VÁROSBA, MERT VOLT EGY KIS DOLGOM, ÉS MÉG ÉLEK!!!!

Günter meg odament értem a legújabb magyar kolléganőmmel, együtt dolgoztak ma, ő tanítja be... Ők is kettőig dolgoztak, ki a faszom gondolta volna hogy odajönnek értem? És nem tudtak szólni, mert abban a faluban nincs térerő, meg különben is, én már rég a buszon voltam mire ők odaértek értem. És így mire hazaértem, a csaj már itthon volt, és így nekem ugrik, hogy Günter milyen szomorú volt, és csalódott hogy nem vagyok ott, és nem várom őket, és miért vagyok ilyen. ?!?!? Milyen???? Miért megyek haza? 

Mégis mi a retkes faszomat kellene csinálni? Álljak az út szélén estig és tekintgessek az égre? Nekem miért kéne azt gondolni, hogy mivel ugyanaddig dolgoznak mint én, meg mire még átadják a műszakot, meg odaérnek értem, az fél óra, és akkor ők jönnek értem? Miközben van buszom!?! Ez hol logikus? Ennek hol van értelme, melyik dimenzióban keressem???? 

És azt mondja a csaj hogy hááát igen, te nem vagy szerelmes Anna, nem akarsz minden pillanatban vele lenni, te ezt az egészet nem érted. Aszittem hozzávágom a fregolit, mert épp az volt kéznél. Mi a szar??? Tényleg nem értem. Valóban, dögöljek meg ha értem... Ha valaki kapcsolatban van, akkor magatehetetlenné kell válnia?

Otthon ki fuvarozott engem? Ki hordozott bevásárolni? Ki intézte el a dolgaimat? Hát senki más helyettem. Én nem tudok megváltozni, nem is akarok, Ha szerelmes vagyok akkor életképtelennek kell lenni? Tényleg? Ezt még eddig senki nem említette. 

És akkor még én kezdek magyarázkodni a csajnak, hogy így esetleg kb. megértse hogy NEKEM EZ NEM JUT ESZEMBE. Nem azért mert geci vagyok, egyszerűen nem jut eszembe hogy valamiakármibármit nem nekem kell megoldani. Nekem ez nem jön automatikusan, és nem is szeretném hogy jöjjön. De nem érti. Hát ez a fiú nagyon odáig van érted, te meg leszarod. Aszondja. Hát jó. Kapjátok be. Ja, és nem, nem akarok minden pillanatban vele lenni. Soha nem is akartam senkivel. Elnézést, télleg. És akkor majd este kapom a kérdéseket, hogy hát de miért. Tökmindegy, ha ez nem ért meg magyarul, akkor amaz se fog németangolul. 

Szólj hozzá!


2017.08.20. 19:06 Azanna

Úgy alakult hogy Günter álma teljesült hogy nála legyek, mert annyira megbetegedtem, hogy nem bírtam lábra állni, nem is emlékszem mikor voltam utoljára lázas, talán 15 éve, meg most. És pont ott voltam amikor lerobbantam, innentől kezdve nem volt menekvés, na nem mintha meg tudtam volna mozdulni. Mondjuk ilyen jó dolgom még betegként sosem volt, még anyám mellett sem gyerekkoromban. Ez azért durva. Boldogan sürgölődött körülöttem, úgy kb. minden másodpercben. Hétfőtől csütörtökig agonizáltam, péntek reggel pedig elkezdtem sírni, mert besokalltam, és megmondtam neki hogy én ezt nem bírom, én nem tudom ezzel felvenni a versenyt, én nem tudok így és ennyit adni senkinek, neki sem, mint ő nekem. Ez felfoghatatlan, érthetetlen, rengeteg, én ilyet még nem kaptam, és ez nem normális dolog. És még jó hogy ez így kijött belőlem, mert megszabadultam egy hatalmas tehertől, azóta sokkal jobb. Mert bevezetett egy egyszerű titokba, nevezetesen hogy hülye vagyok, már megint, vagy még mindig, nemtom. Bár amikor a két tenyerébe veszi az arcomat-amiben elveszek- és elkezd a terápiás-hangján beszélni, akkor kb. bármit elhiszek neki, valahogy ilyenkor annyira egyértelmű hogy barom vagyok, nem is értem előtte miért nem tudom magamtól, ahelyett hogy kínzom magam inkább csak szimplán be kéne látni hogy idióta vagyok... Na nem baj, még mindig van mit tanulni.Szóval most már értem, hogy ő ilyen, ő ezt tudja, nem tud kevesebb lenni, ez neki nem fáradtság, magától jön, nem kényszer, és nem kell ezen stresszelnem magam. Azt mondta, ha azt érzem hogy sok amit ad, akkor gondoljak arra, hogy nála ez a normális, mert én vagyok az első ember akit igazán szeret, az álomnő (miafasz) és mindig ezt, és így akarja csinálni. (Most akkor amúgy minden második órában erre kéne gondolnom, amikor azt érzem hogy én ehhez kevés vagyok?) 

Én még sosem éreztem egy kapcsolatban azt hogy a másik többet ad magából, vagy többet tesz értem. De még azt se hogy kb. ugyanannyit mint én. És most így kibaszottul frusztrálva vagyok/voltam. Próbálok nem foglalkozni ezzel, nem magamra venni, végülis az ő dolga. És belátom, ha nem akarná, nem csinálná. Ő aztán nem az az ember aki bármi olyat tesz amit nem akar. Vagy bárki megmondhatná neki hogy mit csináljon. Nem, még én sem. Hál' istennek. Nehéz küzdelem ez önmagammal. 

Egyébként minden más tekintetben annyira jó hogy végre nem nekem kell főnöknek lenni. El tudnám viselni még egy darabig. 

Valamelyik este azért lettem mérges (igen, most ez megint egy ilyen mérges-sírós-nemtudokmegbocsátanimagamnak, nem tudom elengedni hét) mert nem értettem a Trónok harcát németül (igen, mégis miért kéne értsem) és nem volt hozzá angol felirat, de még német se hogy legalább két szót megértsek öt mondatból... Gyorsan kikapcsolta, mert ilyenkor nagyon meg tudok borulni, mert felbaszom magam hogy nem értem. És tudtam hogy mi következik, úgy is lett, hozott egy mesekönyvet a lánya szobájából, hogy akkor most olvasunk. Én olyan szinten befostam, hogy megállt az idő is ijedtében, és mondtam hogy oké, kérek öt percet, bemegyek a hálóba. Úgy is tettem, elkezdtem bőgni, mert én ezt nem, én nem tudok előtte felolvasni, én félek, én nem merek hibázni, nem tudom megengedni magamnak hogy hibázzak. Próbáltam beszélni magammal, hogy ezt most meg kell tenni, hiszen valójában akarom, hiszen ez a jó ha segít, és tudom hogy ez a lehető legjobb nekem, de mégis, olyan hatalmas gátak vannak bennem, és emiatt annyira gyűlölöm magam, ez a tetves hülyeség, hogy nem merek hibázni... istenem mikor fogom ezt már kinőni végre... Persze utánam jött (nem mintha direkt ne kértem volna hogy ne tegye... én igazából meg akartam küzdeni magammal, tényleg) és így mondta hogy jó, akkor most elmegyünk sétálni (mármint így közben kb. fogott, mert semmi erőm nem volt a betegségtől) adunk magamnak egy kis időt, és utána olvasunk. Így is tettünk, és asszem ez életem legjobb emlékei közt lesz, ahogy ott ülünk a kanapén, és egy sárkányos mesekönyvből felolvasok, közben fogja a kezem, és annyira koncentrál hogy ki tudjak olvasni mindent, hogy közben ő is formálja a szavakat a szájával, végeláthatatlan türelemmel kijavít (és nem, nem halok bele hogy kijavított) és ha nem értek néhány szót, akkor megpróbálja angolul körülírni hangeffektekkel kísérve, ami nagyon-nagyon vicces, de hogy alapvetően értem, tudom érteni! Azóta meg már kaptam tőle egy egyszerű krimit, ami ugyan nagyon szar, de olvasok, németül olvasok, igaz 10 oldalt 3 óra alatt bazmeg, minden második szót szótárazva, kemény munka, de nem adom fel. És a legjobb amikor mondok valamit, és csodálkozva felvonja a szemöldökét, hogy jééé, ezt a szót meg honnan tudod? Sehr gut. Nem tudom honnan tudom, csak úgy előjönnek, kopogtatnak. 

Szólj hozzá!


2017.08.17. 01:10 Azanna

Talán egy pillanatra elfelejtettem honnan jöttem. Nem is csak egy pillanatra. Egy kicsivel többre. Nem is az hogy elszálltam magamtól, még mindig egy kis csicska senki vagyok, és ez nekem így elegendő. De most így rádöbbentem éjszakához közeledvén, hogy némely dolgokban kissé elvetettem a sulykot. Hogy a pénznek már nálam semmi súlya nincs, így rámszakadt ez az egész, és nem tudok vele mit kezdeni, hogy ötször annyit keresek minimális munkával-mert ez vicc ahhoz képest amit otthon nyomtam- és annyi pénzt kapok, hogy szó szerint nem tudom elkölteni. Persze ez csak azért van, mert sosem voltam az a pénzköltős típus, és azt hiszem már nem is leszek. De ma kicsit pofán baszott az, hogy olyan összegeket szórok el némelykor, amiért otthon kőkeményen dolgoztam egy hónapig. Most meg ránézek a számlámra, és szinte fel se tűnik hogy nincs ott.

Úgyhogy most akkor emlékezzünk.

Igen én vagyok az, akinek soha életében nem volt ÚJ ruhája. Igen én vagyok az, aki életében még nem volt meg úgy egy percig sem, hogy ne más emberektől kelljen függnie. Igen én vagyok az, aki megkapja 10-én a fizetését, és 15-én már a következőt várja. Igen én vagyok az aki évekig hatvanezret keresett suli mellett. Még mindig én vagyok az, aki annyiszor volt éhes, hogy be se meri vallani másoknak, ez egy kellemes csevej lenne, mondd, te mit csináltál a húszas éveid elején? Mondd, ugye jó volt, bulik meg minden? Na előttem meg ott a kép hogy benézek a hűtőbe és egy kibaszott uborka van benne, ugyanúgy mint tegnap, vagy azelőtt, és számolgatom az aprót hogy megéri-e lemenni a boltba kenyérért vagy sem. És nincs pofám anyámhoz átmenni enni, mert a héten már négyszer voltam. Igen, ez vagy te Anna. A folyamatos létbizonytalanság, rettegés, kiszolgáltatottság érzés. Ez mind te vagy. Tudod azt hiszem, nem szabad erről elfeledkezned. Mindig legyen előtted ez a kép, a csotrogány hűtővel meg az aszott kígyóuborkával, mert ezt az érzést meg kell tartanod, különben ritka szar ember leszel, és azt nem akarod.

És tudod pár napja mikor bementél az egyik plázába ruhát venni, nem azért mentél mert új kedvenc hobbid a shoppingolás lesz, ezt tudjuk hogy gyűlölöd, hanem már megint nem volt semmid, mert minden elkopott... Szóval amikor bementél mert muszáj volt, és lazán beséltáltál minden olyan üzletbe amit eddig még csak kívülről sem néztél meg mert minek... És életedben először vásároltál magadnak valami újat, saját pénzből, akkor ugye jól emlékszem hogy nem érezted jobban magad? Bementél öt helyre, belebasztál mindent a kosárba gondolkodás nélkül amit megláttál, szinte meg se nézted mi az, és még azt sem tudtad mennyibe kerül. És kicsit vártad hogy örülni fogsz, hogy de jó, azt veszek amit akarok, vagy valami történjen már, jöjjön egy jóleső érzés... de kurvára nem történt semmi, csak fásultan elmenekültél, és megállapítottad hogy még mindig gyűlölsz vásárolni. Hiába mondta a húgod, hogy menj, megdolgoztál érte, vegyél már valamit amiben emberek közé mehetsz, örülj egy kicsit. Leszarod.

Tudod mikor örültél? Amikor Günterrel voltál, és végre azt mondhattad valamire, akármire, hogy MOST ÉN FIZETEK. ÉN. És kibaszott sokszor mondtad ezt, és ekkor érezted hogy emögött van tartalom, munka, ez te vagy, ezt te elérted, már szabad vagy és nem kell attól tartanod hogy éhen halsz másnap amiatt mert kifizetsz egy kibaszott vacsorát. Igen, lehettél büszke magadra pár pillanatig, mert még talán sosem élted ezt át nyugodt szívvel... hát most igen.

Igazából ezzel az egésszel csak azt akartam neked mondani, hogy egyedül vagy. Meg kell találnod az utadat, nem szabad feladni, mert most nyomás alatt vagy kurvára, de attól még ellent kell mondanod, hogy láthasd mi az amit TE akarsz valójában, mert nem mindegy. Hiába ugrál körülötted Günter, ez mind csak mese, ez olyan szinten kompenzál valamit hogy az már beteges, ha én ide leírnám miket csinál, élő ember nem hinné el, minden másodpercben azt teszi amire szükségem van, sőt, általában előbb tudja mit akarok mint jómagam, körülbelül olyan mintha egy gondolatolvasó rabszolgám lenne, de ezt senki ne mondja hogy normális. 

Most szépen menjél Günter konyhapultjára, onnan nyisd ki az ablakot, mássz ki a tetőre, szívj el egy cigit, közben sajnáld kicsit magad, aztán ébredj fel. Ébredj fel, mert egyedül vagy, és ne legyél hülye bazmeg. Ja és ha lehet, több repülőjegyet már ne vegyél a hónapban.

Szólj hozzá!


2017.08.14. 14:07 Azanna

Egyébként én ennyi kisgyereket egy rakáson nem láttam még mint a nyaralásunk alatt, és a terhes nők száma is gyanúsan megszaporodott, volt egy pont amikor azt hittem hogy ezek engem üldöznek. Természetesen ez magamtól nem tűnt volna fel, hanem Günter boldogított velük. Ugyanis három dolgot tud észrevenni az utcán: a legkövérebb embereket, (és előszeretettel hívja fel rájuk a figyelmemet, ezúton is köszönöm neki) az összes cuki kisgyereket (igen, úgy mosolyog mindegyikre és megy barátkozni, mintha még nem látott volna gyereket) és a TERHES NŐKET. De úgy, hogy így elkezd kurvára vigyorogni, és simogatja a hasamat, mondom mivanveled ember, á semmi, csak szembe jött egy terhes nő, és arra gondoltam hogy mennyire várom hogy végre terhes legyél (végre, ily sok várakozás után?!). Na most amikor ezt először eljátszotta, akkor így mondtam hogy OK, wait a minute, megyek megölöm magam, később talán visszatérek, és húsz percig sokkos állapotban voltam. De a negyedik ilyennél már egészen megszoktam, végülis mindent meg lehet szokni, arra azért megkértem, hogy nyugodtan simogathatja a hasam minden terhesnél, de megjegyzést nem kérek hozzá. Szóval fokozottan megkérek minden terhes nőt, hogy ne sétáljon szembe velünk, mert van baj elég enélkül is.

Tegnap reggel 8-kor felültem a tetves buszra ami kihozott, és hajnal fél 2-re már ide is értünk a jövendőbeli országomba, Ez alatt az idő alatt kb. 25x gondoltam arra hogy feladom az életet, ilyen nincs bazmeg. És így mondom Günternek hogy aludjál, ne várj meg, de nem, ez itt szobrozott oszt várt, mintha nem két napja látott volna utoljára... KÉT NAPJA, ÉRTED KÉT NAPJA. Kb. 2-re át is értünk hozzá, és boldogan mondta, hogy akkor én legyek nála egész nap, benn lesz az irodában, nekem ma még nem kell dolgozni, aztán majd jön. Én meg így mondtam hogy bocsika, reggel megyek veled kofferestől a lakásomba, mert ki akarok pakolni, akarok találkozni a kolleganőmmel, és kell mennem kaját venni magamnak a hétre. Erre nekiállt hajnalban vitázni velem, ezen, amit már ötezerszer megbeszéltünk, hogy miért nem lakom én ott máris vele. Pont erre vágytam egy ilyen út után, ráadásul meg is betegedtem a kurva légkonditól. Mondtam neki hogy azt felejtse el hogy engem ide bezár, azt se tudom mi ez a falu, nincs jogsim, itt nincs busz, nem tudom mi hol van, üljek egész nap a lakásodban, ahol nincs semmim, ez tetszene mi? Hát én kurvára nem fogok függeni senkitől barátom. Minden nap majd elviszel dolgozni? Aszondja igen. Hát bazmeg, jó hogy egy ketrecet nem veszel nekem.

Az a baj hogy ez engem kibaszottul fáraszt, elveszi az összes energiámat, az hogy tökéletesen mindegy mit mondok, mindig az kell legyen amit ő akar, olyan mint anyám, ja nem, ezerszer rosszabb. Bármit mondok, leszarja. Le-szar-ja. És amikor mondom hogy inkább nem is mondok már semmit, akkor meg nem érti hogy mi a bajom, hát ő tekintetbe veszi a vágyaimat. Hát látom. Reggel aztán a kocsiban mondtam neki, hogy én hol akarok lakni-a kedvenc falum ahol először dolgoztam-  biztosra veszem hogy ma délután mikor találkozunk, már 15 lakást/házat kinézett ott, és közölni fogja hogy részéről bármikor költözhetünk, csak válasszak. (Az a hely egyébként jó nekem, mert vannak boltok, van busz a városba, vannak ismerőseim, és gyönyörű, én első percben amikor itt voltam, eldöntöttem hogy ott fogok lakni és pont.) És nem, van amiből nem engedek, oké, lehet hogy előbb fogok vele lakni mint nekem optimális lenne, de hogy nem fogom elásni magam a világ végére ahol ő lakik az biztos. Mondom, kezdek megőrülni, ez egészen biztos. 

Ma este pedig meg fogom mondani neki hogy ha nem hagyja abba ezt a baszogatást, akkor én elhúzok Máltára oszt akkor legalább nem kell ezen stresszelnie magát hogy melyik azonnali pillanatban költözzünk össze. Jó, tudjuk, ebből az lesz hogy nem mondok semmit, mert estére már valami mással fog sokkolni. 

Értem hogy ő először szerelmes életében, és mondta hogy nem tud ezzel mit kezdeni, és ezért viselkedik ennyire abnormálisan, de azért ha lehet ne nekem kelljen ebbe megdögölnöm, köszi.

Szólj hozzá!


2017.08.11. 18:47 Azanna

Azt hiszem kicsit kicsúszott a talaj a lábam alól. Nem is kicsit. Persze, sejtettem hogy örülni fogok hogy jön Günter, de azt nem gondoltam hogy vasárnap este idegesen rohangálok majd a lakásban, néha elsírom magam, és egy percre sem fogok tudni nyugton maradni. Mi lesz ha nem jön? -kérdezgettem a húgomat folyamatosan, - semmi nem lesz-mondta ő- mert jönni fog. Aztán reggelig volt időm ezen gondolkodni, mert egy percet nem tudtam aludni, ébren voltam amíg ő vezetett hozzám, mert szarráaggódtam magam hogy nehogy valami természeti katasztrófa történjen vele amíg ideér (mi lett velem, faszom) és igazából bevallom, hogy annak ellenére hogy mindig írt hogy épp hol tart, én valószínűbbnek tartottam azt hogy otthon alszik, és igazából ez az egész nem valóságos. Aztán amikor fél ötkor meghallottam a kocsiját, -ami csak az ő kocsijának a hangja lehetett, ez kétség kívüli- és írt, hogy azt hiszi itt van, mezítláb és pólóban rohantam le a zuhogó esőben, sötétben, és direkt lassan mentem az utcán, hogy legyen időm felfogni 10 méter alatt hogy ez valóban megtörténik most, és ez az ember tényleg eljött ide a kedvemért, de ezt nem sikerült tudatosítani. Csak késő délutánra.

Milyen volt? Tökéletes. Nem mintha bármiben hibát próbálnék keresni, nem szoktam, de a legnagyobb igyekezettel sem találnék. De egyébként az a legjobb az egészben, hogy tudok aludni baszki, ez valami lenyűgöző, hogy már nem szorongok faszságok miatt.

Egyedül az utolsó délutánon volt egy igen nehézkes órám... Mondta hogy van egy nagy kérdése, hát nem mintha nem tudnám mi az, de azért megengedtem hogy megkérdezze, hogy most a következő alkalommal akarok-e találkozni a lányával, és mondtam hogy nem, még kérek egy kis időt. Persze akarok vele találkozni, nagyon várom, és a világon semmi nem változik hogy várok-e még kicsit a találkozásig vagy sem, de olyan nyúl vagyok, hogy nem vett rá a lélek hogy igent mondjak. Félek hogy nem fog szeretni engem, nagyon félek. Meg különben is, ha már megkérdezte, gondoltam őszinte leszek. Természetesen megértette, gondoltam én hogy minden oké. Erre egy idő után látom hogy szállásokat nézeget, mondom neki mivan, ma már nem velem alszol vagy miapicsa, aszondja, ja hát augusztus végén jönnek a lányával ide, és velem nyaralnak. Kitört volna belőlem a parasztvér, de kaptam egy kisebbfajta szélütést, és nem szóltam semmit, hanem elmentem és vettem két szar lángost kétezerér bazmeg, oszt ez legalább kijózanítólag hatott rám. Szerencsére Günter elaludt, és ennek kifejezetten örültem, mert mellkasi nyomásom volt, utána pedig fuldokoltam, és elmentem gyalogolni a Balatonba, és közben reménykedtem hogy megfulladok, életemben még ilyen nyomorult rabságban nem éreztem magam, hogy testi tüneteket produkálok és fuldoklom a szabadságomért. Mondanám hogy jobb lett, de nem tudtam annyit úszni hogy letegyem ezt a rettegést és tehetetlen nyomorúságot ami körbevett és a mellkasomon ült. Persze mikor visszamentem, nem mondtam én semmit, csak reménytelenül szomorú voltam belül. Aztán rendbe jöttem magamtól, csak annyira lehetetlennek éreztem ezt a szitut, hogy nem tértem vissza rá, mert ez már az a kategória, hogy kommentálni sem tudom. Végül este bocsánatot kért, előadott egy monológot, amire nem reagáltam, nem tudok, de tudomásul vettem amit mondott, ez is valami, engem kicsinál ez az ember, én ilyet még nem láttam, hát beszélni nincs erőm mellette, elveszi az életemet, uralkodik a gondolataimon, biztosra veszem hogy meghalok ebben.

Szólj hozzá!


2017.08.06. 19:03 Azanna

Olyan hetem volt, beszarás. Kb. minden nap megismertem egy új embert, és még mindig nem tudom feldolgozni, nem tudok ezzel mit kezdeni, ha engem kedvelnek az emberek. Mindig izgulok előtte, hogy utálni fognak, én asszem ezt már nem növöm ki, és aztán kellemesen meglepődök, és kurvára örülök hogy szeretnek. A legjobb dolog ami a héten történt velem, az a húgom új pasija. Igazából én elsőként tartom számon, mert az előző aki az első volt, ő olasz volt, és nem tudtunk beszélni, mert nem mert angolul megszólalni (pedig előttem aztán nagyon kell félni, télleg...) ezért vele nem tudtam jóban lenni, meg hát nem is találkoztunk, tán két estét. És most itt ez a magyar fiú, egész héten minden este velük voltam, és ez nálam nagyon nagy dolog, egyetlen egy ember van akit minden nap el tudok viselni, az a húgom, és itt befejeződik a történet. És most így bemutatta ezt a srácot, gyakorlatilag együtt laktunk az elmúlt napokban, és annyira imádom hogy ez nem normális. 6 napja ismerem, és már az első este gondolatban testvérré fogadtam. Tud olyanokat mondani, hogy csak lesek bazmeg, pedig annyira kisgyerek, de néha ütve fáj amiket beszól, és általában igaza van sajnos. De ezt nagyon imádom mikor új nézőpontból láttat valaki valamit, és tulajdonképpen szeretem ha rájövök hogy nincs igazam. Ő meg ilyen, mond így félvállról valamit, de így kb. két szót, és le vagyok érvelve...és oké, kész vagyok, nem tudok megszólalni, igazad van, végem. Mindemellé határtalanul cuki, és pont tudja mi a kedvenc csokim, -és hoz is-  anélkül hogy megkérdezte volna, szóval asszem megtartjuk. Ma is jön, mert megbeszélték hogy nem jön, ezért jön, ez logikus, és egy nagy boldog családként mosunk esténként együtt fogat hárman miközben táncolunk. 

Egy kicsit izgulok, ezért írkálok most érdektelen baromságokat, mert hajnalban megérkezik Günti, nem tudtam lebeszélni róla hogy bejöjjön értem Pestre, mert amit a fejébe vesz, az úgy van. Pedig én úgy terveztem hogy ő egyből menjen a Balcsira, én meg majd vonatozok hozzá, fasznak vezessen ennyivel többet, és lefekszik aludni, még többet is fizettem hogy ez így lehessen, és mindent szépen megoldottam, de ő közölte hogy szerelmes, ezért én nem fogok vonatozni. Próbáltam tiltakozni, de húgom fiúja aszonta hogy hagyjam abba, ezért abbahagytam. Hát gyere bazmeg, ha ennyira akarsz. Még így online is terrorban tart, úgyhogy kicsit félek milyen lesz ez a 4 nap... Amúgy tudom hogy milyen lesz, veszettül tökéletes, de akkor is, 0-24-ben együtt lenni, és pofázni angolul, asszem eléggé be fogok sokallni a végére. (Nem, nem fogok.) De azért fura lesz nagyon. Múltkor majdnem kiröhögtem, mikor mondta hogy mennyire szeret velem beszélgetni, érted, nem tudunk beszélgetni, illetve hát ezt a legkevésbé sem nevezném beszélgetésnek, de ő el van tőlem ájulva, hogy milyen jókat lehet velem dumálni bármiről, hát apám még akkor hogy el lennél ha történetesen közös nyelvet beszélnénk... 

Nem tudom miért van ennyire odáig értem ez az ember, azt hiszem nem is fogom megtudni, de azért én mondtam neki hogy bocsesz, én nem tudom ezt viszonozni, ez nem én vagyok. Szerintem így korrekt. Mármint nem vagyok egy hideg pina, de nem fogom két percenként azt mondani hogy szeretlek, és nem tervezek semmit, hanem csak úgy vagyok, ez most így fasza nekem, és leginkább, nem ígérek semmit. Aszonta ő tud várni, hát akkor várjál, ugyan elég hamar meg fogod unni a várakozást, de én még egyszer fölöslegesen nem fogom semmibe beleélni magam az tuti. Csak titokban reménykedem, hogy nem megy le kutyába, hanem megmarad egy szemétláda fasznak, mert szeretem hogy végre van valaki aki beszólogat, és akinek én is beszólhatok és nem megy el sírdogálni, és nem kell az érzékeny kis lelkét ápolni, hanem végre magam lehetek mellette és öt percenként elküldjük egymást a picsába, és őszintén adhatom önmagam és a stílusomat, nem kell finomkodni meg visszafogni magam. Ezt már várom egy ideje. Úgyhogy most kiélvezem ezt a helyzetet, és lelkesedek a poénjainkért, meg azért ahogy basztatjuk egymást. Ő meg nyugodtan tervezgesse a lakásunkat, ha idejéből kitelik. 

Szólj hozzá!


2017.08.02. 01:12 Azanna

Annyira hálás vagyok azért a sok jóért amit kapok az élettől, azokért az érdekes, okos és jólelkű emberekért akik körbevesznek, tele van a szívem velük. Meg sem érdemlem őket. Nem én.

Már egy napja itthon vagyok, és ez az én nyaram, ez az én nyaram, évem, végre élek, minőségi időt töltök magammal, és a barátaimmal, és az igaz szerelmemmel, a húgommal.

Ma skypeolnom kellett Günterrel, mert kiadta parancsba, mondom oké, ha muszáj akkor fél órát, mert hazaért a tesóm és az új talánbarátja, és most innánk és ismerkednénk ha lehet. Húgom belépett egy percre a szobába miközben beszéltem, mert hozott nekem kávét, így Günter látta közelről a reakciómat, és felfedte a titkomat. Amikor a gyerek kiment a szobából, és visszatértem Güntermódba, már előre tudtam mit fog mondani... és valóban. Hogy ez nem is én vagyok, ahogy a testvéremmel beszélek, és ez mennyire édes. De igen, ez én vagyok, ez vagyok a legjobban én, ha a gyerek velem van akkor megszűnik a világ, ha csak egy percre szívok egy levegőt vele akkor is, végem van, nincsenek álarcok, nincs védekezés, van értelme mindennek, máshogy beszélek, viselkedek, a maximális felszabadultság érzetében lebegek, ő a tökéletesség az életemben, a mindenség. Nem is a legjobb barátom, se a testvérem, mi egyszerűen egyek vagyunk, nincs olyan rezdülése amit ne ismernék, és nincs olyan hogy ne tudnám épp mire gondol, vagy hogy ne ugyanazt a (szerintünk fergeteges) poént mondanánk ki egyszerre. Kibaszottul szerencsésnek érzem magam ha vele lehetek egy légtérben, még így is, hogy ma este szétharapta a jobb vállamat. Tökéletes gyerek. Én már el vagyok baszva, csak akkor működöm rendesen, ha mellettem van. Kár hogy szinte soha nincs mellettem.

Szólj hozzá!


2017.07.29. 20:09 Azanna

Talán akkor kezdett el minden megváltozni, amikor kimentem a húgomhoz Strasbourgba. Vagy nem tudom. Most véletlenül megtaláltam egy csomó képet, amikről azt hittem már rég elvesztek, szépen sorba vannak rakva időrendben, és félelemmel tölt el az a tempó amiben az elmúlt 3 évben éltem. És nem lassítok most sem, hanem gyorsítok, és folyamatosan pörgök valamin. Asszem én már akkor tudtam hogy nem lesz ebből a kapcsolatból semmi, amikor neki is vettem repjegyet, de végül nem hívtam el magammal. Mondanám hogy sajnálom hogy ráhúztam még majd' két évet, de nem. Kellett ez az idő, hogy tisztázzam magamban hogy mire van szükségem, és hogy beinduljon a fejlődésem végre úgy igazán.

Most épp mire van szükségem? Türelemre, mert az nincs. Még mindig nincs elég. Persze minden nap gyakorolom a munkában, néha rá is szólok magamra, ha épp elveszteném a türelmemet, nevelem magam, mert valakinek ezt is kell. 

Tegnap éjfél körül bejött Günter a szobába, oszt megszólal így magyarul halkan: utállak, -de csak így magának

was

aszondja semmi, biztos valami hülyeséget mondtam, miért mit mondtam? de olyan cuki volt hát nem bírom, besírtam úgy röhögtem, mondom neki te mekkora arc vagy, bejössz azt közlöd hogy utálsz, télleg semmi gond

Amúgy csomó hasznos dolgot tanítok neki, például azt hogy macikávé, meg hogy kussolj, de az utóbbit már előszeretettel alkalmazza velem szemben. Azt például nem hiszi el hogy a pakolj és a pokol az nem ugyanaz a szó, de bazmeg, így belegondolva tudod ki hinné el.

Annyit röhögünk, de megállás nélkül, találékonyságunk páratlan, én még életemben nem activityztem ennyit.

Legjobb mikor "hazaér" (pl. tegnap hozzám) és akkor elmeséli németül a napját, megértem, néha németül belekérdezek, aztán mikor befejezte akkor angolul reagálok. Totál megszokhatatlannak tűnik, és talán az is, fogalmam sincs, egyelőre tetszik ez a dolog, csak néha sajnálom hogy nem tudunk normálisan beszélni, mert türelmetlen vagyok, és még milyen messze van az hogy én tudjak rendesen... Mondtam is neki, hogy nem normális hogy nem németet keres magának, milyen egyszerű is az, és mennyivel könnyebb lenne a dolga. Hanem engem, akinél egy három éves is jobban beszél, sőt, a három éves kölcsön adta a mesekönyvét, és abból tanulok. Persze erre csak azt mondta, miért gondolom hogy ő a könnyebbik utat akarja választani?

Erre nincs mit mondanom. Soha életemben nem választottam még könnyű utat. Valaki mesélje már el milyen az, léci. 

Most már azon túl vagyunk, hogy nem költözöm vele most össze, felfogta, remélem legalább két napig békén hagy ezzel a témával, na jó, asszem tényleg megértette hogy ezzel engem stresszel, oszt ezt nem kéne, köszi van elég gondom így is otthon... Ma már csak lazán azzal sokkolt, hogy majd gyereket szeretne tőlem, napi sokkunk megint megadatott... Én komolyan nem értem az embereket, de nem is akarom, minek kell ilyen faszságokat mondani, hogy lehet ilyen dolgokkal csak így dobálózni, ki a faszom kérte hogy ezt mondd? Persze csírájában elfojtottam ezt a társalgást, a tőlem telhető legudvariasabb módon "soha többé ne beszélj nekem erről, kuss, nem akarom ezt hallani, nem akarok erről beszélni, idióta vagy bazmeg" annyira szeretem ezt a mélyről fakadó nőiességet ami tombol bennem, nem is én lennék, jó a végére odaraktam egy sorry-t hogy meglegyen az egyensúly, de érted na.

Felfoghatatlan számomra, hogy valaki/bárki/akárki, egy 3 hetes "kapcsolat" során azt mondja hogy gyereket szeretne tőlem. Még ha viccből is mondod ember, vagy azt hiszed hogy épp tényleg komolyan gondolod, vagy ha csak el akarsz érni épp valamit... akkor se. Ne már. Véletlenül se. Hogy emberek összeköltöznek pár hónap ismeretség után... Hogy valakik összeházasodnak kb. azonnal. Ti hol éltek? Persze hogy nem tudom ezt komolyan venni, és jól is teszem, de miért? Miért kell ez? Sosem fogom megérteni eskü.

És akkor aszondja, ne haragudjak, ő csak elmondta az álmát, többet nem beszél erről, megígéri, hanem ha eljön az ideje megcsinálja, és  nagyon sajnálja hogy azt gondolom hogy ez nem valós, mert én vagyok a tökéletes nő.  Milyen álmodat???? Jól vagy, faszom!? Hallod két hónapja még azt sem tudtad hogy létezem kb. Jézusom. 

Gyüttem Magyarországról, itt makogok, azt se tudom mi van, némely helyeken a wc-t nem tudom használni, ez meg már lassan a nyugdíjas éveinket tervezgeti.

Nem is az hogy megijeszt, vagy elborzaszt, vagy kiábrándít, elszomorít, felszínesnek hat, hihetetlennek, fölöslegesnek, értelmetlennek... hanem ez az összes, így mind együtt. És tényleg léteztek, hát legmélyebb tiszteletem a tiétek, de megérteni nem foglak titeket. Csak nevetni tudok ezen legbelül.

Szólj hozzá!


2017.07.27. 12:23 Azanna

Reggel 9. Akadt egy kis nőgyógyászati problémám, mely akut ellátást igényel. Az eső 4 napja szakad. Van egy darab hosszúnadrág nálam (igen, nem fért már a bőröndbe, gondoltam nyár lesz itt is bazmeg), a többi mind nyári cucc. Négy napja azt hordom, és épp kimostam. Oké, hajszárítózás. Nincs esernyőm. Ugyan, végülis napok óta vizes vagyok, mit számít. Nem érkezett még meg a német egészségügyi kártyám. El kell mennem egy hivatalba, amit nem tudok hol van, el kell intéznem dolgokat amiket nem tudom hogy kell, nem tudok beszélni, utána el kell mennem a nőgyógyászhoz, amit szintén nem tudok hol van, plusz utálom ha nem a saját nőgyógyászomhoz megyek. Utálok ügyeket intézni, utálok hivatalos ügyeket intézni, nem akarok eltévedni. Nem akarok németül eltévedni. Nem akarok létezni. Öt perc sírást engedélyezek magamnak, szigorúan stopperrel mérem. Az öt perc alatt aktívan sajnálom magam: Én nem tudom ezt megcsinálni, én haza akarok menni, még otthon sem tudok semmit elintézni, még a boltba is utálok lemenni otthon, hetekig halogatok bármilyen ügyintézést, utálok kimenni az utcára is néha, hogy a faszba csinálom én ezt most meg? Hogy? Itt? Egyedül? Nem fog menni, feladom. Oké, letelt az öt perc, ne bőgj, megcsináljuk. Elindulunk magammal, a kicsi én, meg a felnőtt, biztatjuk egymást a szakadó esőben. Másfél óra alatt végeztem. Másfél óra alatt mindent megoldottunk én meg én. Atyaég milyen gördülékenyen, és gyorsan megy minden. Nem tévedtünk el, nem csináltunk magunkból hülyét, a hivatalban is el tudtunk intézni mindent németül, aztán a dokinéni meg megdicsérte az angolomat, és jót beszélgettünk úgy mindenről. Fel nem foghatom. Nem fogom fel, miközben történik, benne vagyok, csinálom. Nem tudom elhinni. Utólag sem hiszem el. Ezek a dolgok nem velem történnek, ez biztos nem én vagyok, aki a rendelőben csuron vizesen viccelődik angolul, ez egy másik ember, aki felnőtten viselkedik, ez egy idegen, aki meg tud birkózni olyan dolgokkal, amikkel otthon magyarul se, segítséggel se néha. Én nem ismerem ezt az embert. 

 

 

-Ugye tudod hogy legközelebb csak két hétig maradok? 

-Igen, tudom, nem vagyok hülye. De te tudod hogy ha akarsz tovább maradni, akkor lehetsz nálam? Akarom hogy tudd.

-Nem tudok maradni, vannak ügyeim otthon, most egy darabig még csak két hét lesz. És a későbbiekben is, ha kiköltözöm, maradnék a mostani lakásban ha lehet.

- Lehet, tudod hogy fizetsz érte, mindegy mennyit vagy ott. Nem érted mit akarok?

- De értem. Csak én nem akarom. És nekem most az a fontos, amit én akarok.

 

Szólj hozzá!


2017.07.25. 19:20 Azanna

Na nem vett el. Ma még nem. Azért kicsit megkönnyebbültem. Viszont a tegnapi sokk is megvolt, hogy aszondja még idén megyünk Berlinbe, mindegy hogy érdekel-e vagy sem, jössz. Nem muszáj, de kötelező. Már rég volt ott, meg akarja nézni, nekem is meg kell akarni nézni. Olyan mintha átmosták volna az agyamat esküszöm. Fogalmam sincs hogy érdekel-e Berlin, de mivel senkit nem érdekel hogy engem érdekel-e Berlin, ezért akkor oké, ezt engedjük el, megyek Berlinbe. 

Komolyan alig várom hogy hazaérjek, és legalább egy hétig ne történjen velem semmi. Ja persze, mert második héten már jön utánam, és uralkodik az életem felett. Leigáztak bazmeg. Szerintem tényleg meg fogok őrülni, mert annyira kifáradok ebben az ellenállásban, és nem tudom hogy még meddig tartok ki, de nagy a gyanúm hogy napjaim vannak hátra. Az a baj, hogy megtörök majd, és akkor pontosan tudom hogy mi következik utána, egyszer már történt velem ilyen 2009-ben de az negyedennyire nem volt durva, mégis belehaltam. Jó, már nem halnék bele, már semmibe se, de akkor is, kell a fenének ez az egész. Megyek tanulni, addig se rettegek. Jó, de. Kurvára rettegek. 

Szólj hozzá!